Testre Szabott Megoldás

Oláh Kata pszichológus blogja

Hogyan legyünk jó szülők?

2022. szeptember 27. 12:43 - Oláh.Kata

Onnantól fogva, hogy megszületik az első gyermeke, a legtöbb ember törekszik arra, hogy jobb szülővé váljon. Önkéntelenül is átgondolja, ő mit hozott otthonról, milyen minták, szokások, rituálék és szabályok mentén alakították ki az ő szülei a család légkörét. Sokan elolvasnak néhány könyvet, esetleg az internetről tájékozódnak, netán tőlük tapasztaltalabb barátaiktól kérnek tanácsot.

Legtöbbünknek, amikor szülővé válunk, igényünk lesz arra, hogy a lehető legjobb szülei legyünk gyermekeinknek.
Hogyan érhetjük ezt el? Mi tesz minket jó szülővé?

azok_a_gyermekek_akiknek_szulei_energiat_fektetnek_sajat_fejlodesukbe_akik_torekszenek_arra_hogy_jobb_szulokke_valjanak_szerencsesnek_erezhetik_magukat_deliaga_eva.png

Ahhoz, hogy jó, jobb szülővé váljunk, két dolog tűnik elengedhetetlenül fontosnak:

1. Ismerjük a gyermekünket

Ennek a pontnak van egy általános és egy specifikus része.

Fontos, hogy ismerjük a gyermekünk életkori sajátosságait. Nem arról van szó, hogy gyermekpszichológus diplomát kell szereznünk! Elég, ha nagy vonalakban tudjuk, az adott életkorban melyek gyermekeink legfontosabb szükségletei, mire képesek, mi szolgálja legjobban a fejlődésüket. Nem árt, ha arról is tudunk valamennyit, tekinthető "normálisnak", mi várható el tőlük.
Például egy nyolc hónapos babától nem elvárható, hogy órákig eljátsszon egyedül, egy két és fél eves nem képes érzelmei szabályozására, és nem tudja megnyugtatni önmagát. Egy hároméves még általában nem tud "végigülni" egy teljes, hosszú népmesét, egy hatéves pedig nem feltétlenül tud 45 percen át csendben, mozdulatlanul, mégis aktívan figyelni.

A specifikus része pedig, hogy a saját gyermekünket mi ismerjük a legjobban. Mi tudjuk, hogyan lehet őt megnyugtatni, hogyan szeret elaludni, mi a kedvenc játéka, meséje és plüssállata, mitől szokott félni és hogyan lehet rávenni, hogy - legalább időnként - működjön együtt velünk.

Ha mindezeket tudjuk, nem fogunk irreális elvárásokat támasztani felé, el tudjuk fogadni, hogy általában milyen és mire képes aktuálisan, és könnyebb ráhangolódnunk. Jó, ha tudomásul tudjuk venni, hogy a gyermekünk egy adott tulajdonságkészlettel születik (temperamentum), és nem akarjuk mindenáron megváltoztatni, a magunk vagy egy elképzelt ideál képére formálni őt. Ez pedig át is vezet a második ponthoz.

2. Ismerjük önmagunkat

A második pillér pedig, hogy ismerjük önmagunkat. Kik vagyunk, mivé váltunk életünk során, és mi az, amit esetleg nem értünk el? Milyen hiányaink vannak, melyek a legnehezebb helyzetek az életünkben, és mik az erősségeink, kiaknázható erőforrásaink?

Hogyan neveltek bennünket a szüleink, mit adtak át szavakban és szavak nélkül, mit gondolunk alapvetően a világról és benne önmagunkról? Mi az, amit szeretnénk továbbadni mi is a gyermekeinknek, és mi az, amit semmiképpen sem? És mit teszünk annak érdekében, hogy valóban ne adjuk át, amit nem szeretnénk?

A gyerekkori mintáink - hacsak nem dolgozunk velük - gumikötélként ránthatnak vissza bennünket, akkor is, ha erősen eltökéltük, mi majd másképp, jobban csináljuk. Éppen ezért érdemes átgondolni, tisztába jönni mindezekkel. Hogy ne gyermekünktől várjunk valamit, amire valójában nekünk van szükségünk, és tisztán, reálisan lássuk őt magát, ne saját szemüvegünkön keresztül.

Let's write about sex, baby!

2022. szeptember 19. 11:21 - Oláh.Kata

Könyvajánló: Éjszakai állatkert. Antológia a női szexualitásról.

Ez a gyűjtemény arról szól, amit ígér. A női szexualitásról. Nők írnak benne tabuk nélkül vágyaikról, tapasztalataikról, a testükről, a szexuális életükről. 

Elementáris erejű könyv.

Vannak benne nagyon jól megírt, szépirodalmi novellák és kevésbé jó írások. Ez a mű azonban elsősorban nem, vagy nem csak esztétikai szempontból érdekes. Hanem azért, mert 33 női szerző összesen 56 műben beszél vágyról, intimitásról, szenvedélyről, testiségről, szerelemről és erőszakról, prostitúcióról is akár.
Arról, hogy a nők hogyan élik meg a szexualitást, a (világ)rodalomban jellemzően csak férfiak tollából olvashatunk. És bár számtalan csodálatos, érzékeny alkotás született - mégis, minőségében más, ha egy női író ír ugyanerről a témáról. Autentikusabb.

"Nem szeretem azokat, akik jobban tudják, hogy mások mit éreznek. Mindig megdöbbentett, amikor valaki elkezdte magyarázni, hogy én voltaképpen mit érzek. Csodálkozom azon, hogy vannak akik egyáltalán belevágnak egy ilyen vállalkozásba, hogy megmondják, valaki más mit érez, vagy mit gondol, mikor én magam is gyakran tanácstalan voltam az érzéseimmel kapcsolatban."

Évszázadokon át általában a férfiak privilégiuma volt a női szexualitásról diskurzust folytatni, kutatni, "kezelni" is akár a (sokszor csupán feltételezett) diszfunkciókat. Gondoljunk csak a hisztéria nevű betegség orvoslástörténetben bejárt karrierjére, vagy akár arra, honnan, milyen epicentrumból kell kiindulna a női orgazmusnak. Felidézhetjük azt is, hogyan vélekednek tudós férfiak a nők vágyának természetéről, esetleg arról, hogyan is kellene nekünk, nőknek szülés közben éreznünk magunkat.

"Frédérique Leboyer szülész (a Frédérique itt férfinév), akinek szülésről szóló könyvét három évvel ezelőtt fordítottam magyarra, s aki tulajdonképpen arról próbált meggyőzni, miközben szülészeti tapasztalatait a keleti filozófiákkal vegyítve osztotta meg az olvasókkal, hogy nekem mint nőnek, ha valóban az vagyok, és még nem veszett ki belőlem teljességgel minden női ösztön (például tudok búgni a köldökömmel) és természetesség, a tolófájások során az orgazmusig kellene eljutnom. Ha nem jutok el, az azt jelenti, hogy valamit nem jól csinálok, ám ekkor se keseredjem el, ne hagyjam abba, szüljek csak szépen tovább, és élvezzem a dolgot, amennyire lehet, adjam át magam a bizsergető, édes lökéseknek, melyek ezúttal nem kívülről, hanem belülről jönnek, de ez igazán elhanyagolható különbség, szóval élvezzem a szülést." (Tóth Krisztina: Nagy vonalakban a női szexualitásról.)

Hála elődeinknek, azoknak a bátor nőknek, akik sokat tettek azért, hogy mára már jóval szabadabban beszélhetünk erről, rengeteg tabu leomlott, sok elmélet érvényét vesztette. Mégis... még ma is érezhető annak a hatása, ahogyan a nők szexualitásáról oly sok századon át gondolkodtak. Leírhatatlanul fontos, hogy nyíltan és bátran beszéljünk az élményeinkről, megéléseinkről akár az irodalomban is. Hogy lássuk, értsük, mennyire sokszínűek vagyunk és a sokféle tapasztalatunk egyaránt érvényes, elfogadható, rendben lévő.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki nő, illetve ismer nőket.

img_20220429_133030.jpg

Irvin D. Yalom - Marilyn Yalom: Halálról és életről (könyvajánló)

2022. július 27. 14:15 - Oláh.Kata

"A gyász az ár, amit meg kell fizetnünk azért, hogy volt merszünk szeretni."

A könyv, amelyben a halál a főszereplő, mégis az életről szól. A Yalom-házaspár közösen írt naplója abból az időből, amikor kiderül, hogy Marilynnek halálos betegsége van. A házaspár az utolsó hónapokról ír közösen naplót, majd a könyvet Irvin Yalom fejezi be, hiszen felesége időközben elhunyt.
Mindig megrendítő halálról, gyászról, veszteségről olvasni, ez a könyv azonban jóval több, mint megrendítő. Felemelő, mély, hiteles és szinte terápiás hatású azoknak, akik éppen veszteséggel kénytelenek szembenézni. Páratlansága abban a mindvégig őszinte és emberi hangban rejlik, melyet mindkét szerző megüt. Azt hiszem, amikor közel a vég, már nem érdemes másnak, csakis őszintének lenni. A Yalom-házaspár pedig elénk is tárja őszintén mindazt, amin az utolsó együtt töltött hónapjaikban keresztülmentek. Sőt, a férj arról is beszámol, hogyan élte át a gyász első, legfájdalmasabb hónapjait.

yalom1.jpg

"Hosszú évek óta az egyik legfontosabb gondolatom, hogy egy ember akkor hal meg igazán, amikor már senki sem él, aki felidézhetné az arcát."

Képzeljük csak el: itt van a világ egyik legjobb terapeutája (talán túlzás nélkül mondhatom ezt), és mi bepillantást nyerhetünk abba, ő maga hogyan birkózik meg az őt ért óriási veszteséggel. Egy terapeuta, aki sokmindent látott, átélt, és sok száz órányi önismeret van mögötte. Most mégis, ebben a végtelenül fájó helyzetben elsősorban emberként látjuk, mert meri magát emberként láttatni. Közben persze átsejlik Yalom mérhetetlen terápiás tudása, tapasztalata, lélekismerete. Sok más könyvében is ír halálról, halálszorongásról, mindegyik ragyogó, mint a Nap, de ezek a legszemélyesebb, leglíraibb sorai.

„Hiába minden filozófiai értekezés és orvosszakmai biztosíték, nincs gyógymód arra az egyszerű tényre, hogy el kell válnunk egymástól.”

A könyv, bár Marilyn Yalom halála áll a középpontjában, mégis útikalauz az élethez is. Tömör, egyszerű és mégis kifejezhetetlenül mély igazságok fogalmazódnak meg benne. Fontos mondanivalója, hogy a szeretetkapcsolataink egyszer véget fognak érni (például valamelyikünk halálával). De addig, amíg itt vagyunk, értékeljük azokat, akik a körülvesznek, és fejezzük is ki a szeretetünket feléjük, amikor csak lehet.

"Sok éve vallom meggyőződéssel, hogy a halálszorongás és a meg nem élt élet érzése között egyenes összefüggés van. Más szóval: minél inkább úgy érezzük, hogy sok mindent elmulasztottunk, annál inkább szorongunk a haláltól."

Yalom úgy tanítja, meghalni akkor igazán nehéz, ha sok mindent kell megbánnunk a végén. Tudatosan figyelhetünk arra, hogy minél kevesebb megbánnivalónk maradjon. Éljünk és cselekedjünk ebben a szellemben, amíg lehet, amíg le nem jár a nekünk adatott idő.

Kinek ajánlott: Mindenkinek, aki egyszer meg fog halni, vagy valamikor el fogja veszíteni valamelyik szerettét.

Ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék...

2022. március 01. 14:21 - Oláh.Kata

Edith Eva Eger: Az ajándék

"Bárcsak te is azt választanád, hogy otthagyod a börtönt, és elvégzed a munkát, hogy szabad legyél. Hogy megtaláld a szenvedésedben a magad életre szóló tanításait. Hogy megválaszd, milyen örökséget kapjon a világ. Hogy a fájdalmat örökíted tovább - vagy továbbadod az ajándékot."

1646140179291.jpg

Edith Eva Eger új könyvének, Az ajándék c. kötetnek zárómondatai ezek. Ajándék ez a könyv valóban. Vallomása szerint magának a szerzőnek is - nem is számított rá, hogy még egy könyvet megírhat A döntés után. Ajándék azoknak, akik valóban szabadok akarnak lenni a lelkükben - tartsa őket fogva bármi. Én is ajándékba kaptam kölcsön - váratlanul, egy nagyon kedves gesztussal egy csodás munkatársamtól. És ajándék talán az egész világnak - amikor ismét, újra háború dúlja fel Európát. 

Nehéz dolgom van, ha jó idézeteket szeretnék hozni a könyvből. Hisz gyakorlatilag minden sorát idézni lehetne, annyira esszenciális és értékes. Tömény és pontos térkép a saját lelkünkhöz, belső szabadságunkhoz és ahhoz, hogy valóban szeretni tudjuk önmagunkat és az életet. Dr. Edie (így írja alá a bejegyzéseit a közösségi médiában) mindig saját példával jár elöl. Nem tagadja saját szenvedéseit, nem rejti véka alá ballépéseit. Mindenközben pedig elkerüli, hogy egyetlen pillanatra is az áldozatszerep ingoványos, süppedős mocsarába süllyedjen.Ennél többet tartogat nekünk az élet, és ennél többet is érdemlünk - ha hajlandóak vagyunk elvégezni a munkát, azaz tenni önmagunkért. Számtalan kliense története is igazolja azt, hogy a legtöbb reménytelennek helyzetből van kiút, van továbblépés, van gyógyulás. 

 "Mindannyian találunk erőt és szabadságot, még a legrettenetesebb körülmények között is. Drágám, te vagy a felelős, úgyhogy vedd a kezedbe a felelősséget. Ne légy Hamupipőke, aki a könyhában ül, és valami lábfetisiszta fickóra vár. Nncsenek már hercegek, se hercegnők. Megvan benned minden szeretet és erő, magadban. {...}
A tudatunk mindenféle zseniális módot kitalál, hogy megvédjen minket. Az áldozatlét csábító pajzs, mert azt sejteti, hogyha mi magunk hibátlanok vagyunk, akkor a bánatunk kevésbé fog fájni. {...} Az áldozatlét hamis haladékot kínál, mert felfüggeszti és késlelteti a gyarapodást. Minél tovább maradunk benne, annál nehezebb kijutni."

Dr. Edie 12 leckét kínál nekünk. A tananyag csupa olyasmi, amivel a legtöbbünknek dolga van: áldozatlét, önfeladás, elkerülés, bűntudat, szégyen, feldolgozatlan gyász, félelem, ítélkezés, reménytelenség. Ahhoz, hogy szabadabbak és boldogabbak legyünk, először közel kell mennünk ahhoz, ami fáj, ami fogva tart. Edith Eva Eger nem festi rózsaszínre, ami sötét. Teljes egészében át kell érezünk, meg kell magunknak engednünk az érzéseinket. Közelmenni, atölelni mindazt, ami mi vagyunk, mindenünkkel együtt, majd kiszabadítani magunkat múltunk (és jelenünk) börtönéből. Ehhez ad 12 kulcsot a magyar származású pszichoterapeuta. 

És neki, aki megjárta és túlélte Auschwitzot, bátran hihetünk. Magyar zsidóként, holokauszt-túlélőként, bevándorlóként és édesanyaként ő aztán tudja, hogy az élet nem habostorta. Szó sincs semmifelé mérgező pozitivitásról vagy a fájdalmak tagadásáról. Hanem arról, hogy választhatunk: csupán reagálunk életünk történéseire vagy tudatos választ adunk.

"Ne vondd be  a fokhagymát csokoládával. Nem lesz jó íze. Ugyanígy nincs szabadság a valóság tagadásában, vagy abban, ha valami édessel akarjuk befedni. A remény nem a sötétségről való megfeledkezés. Hanem a sötétséggel való konfrontáció."

1646140092880.jpgEhhez erő kell és bátorság. Dr. Edie nem a tagadásra vagy a hurráoptimizmusra biztat. Egyetlen pillanatra sem tagadja, hogy keserves és rossz dolgok bármikor történhetnek. Ahhoz is bátorság kell, hogy ne csüggedjünk. Hogy legyen bátorságunk a reményt és az életet választani, bármi is történt vagy történni fog. 

Szabad választásunk van abban, hogy mit kezdünk az életünkkel. Természetesen örökre bezárhatjuk magunkat az áldozatszerep, a tehetetlenség és a múlt börtönébe. De dönthetünk máshogy is. Kezükbe vehetjük az irányítást. Ehhez az kell, hogy vállaljuk a felelősséget érzéseinkért, viselkedésünkért, cselekedeteinkért, önmagunkért. Senkinek nincs akkora hatalma, hogy helyettünk éljen, helyettünk cselekedjen. De nekünk magunknak megvan. Ez az ajándék.

 

 

 

Dönthetsz úgy, hogy szabad leszel

2022. február 02. 14:16 - Oláh.Kata

Edith Eva Eger: A döntés c. könyvét olvastam

Edith Eva Eger: A döntés c. könyve zárul ezzel a mondattal. És mire végigolvassuk a magyar származású pszichoterapeuta könyvét, nagy valószínűséggel hinni is fogunk neki. Ki tudna hitelesebben írni a belső szabadságról, elengedésről, megbocsátásról, mint egy Auschwitz (Birkenau) borzalmait átélő, majd később Amerikába - akkor még úgy mondták - disszidáló pszichoterapeuta? Aki rengeteget tanult, hogy másoknak segíthessen, s közben saját maga is végigjárta a fájdalom, a gyász, a harag stációit, majd lépett rá a szabadság útjára. 

A könyv a Holocaust borzalmainak taglalásával kezdődik, ám az írónő megpróbáltatásai közel sem érnek véget, amikor egy amerikai katona megmenti őt. Kendőzetlen őszinteséggel beszél házasságáról, a bevándorló lét nehézségeiről, a gyermekneveléssel kapcsolatos dilemmáiról, és arról, hogy saját traumája hogyan tartotta őt évtizedeken át börtönben. Nem hallgat el semmit sem, nem szépít, nem köntörfalaz, éppen ezért végtelenül hiteles, emberközeli és felszabadító ez az írás. 

"Éhezünk a szabadságra:arra, hogy magunkhoz ölelhessük az életünket, hogy igazán megismerjük önmagunkat, és önmagunk lehessünk." {...} A szabadságunk abban rejlik, hogy megtanuljuk magunkhoz ölelni azt, ami történt. A szabadság azt jelenti, hogy minden bátorságunkat összeszedve lebontjuk a börtön falait, egyik téglát a másik után."

1643203493196.jpg

A pszichológus a saját és kliensei történetén keresztül lépésről lépésre végigvezet minket is ezen az úton, telve empátiával, megbocsátással, melegséggel és életigenléssel. . A döntés egyszerre személyes vallomás és útmutató ahhoz, hogyan jussunk el saját belső szabadságunkhoz- bármi is tartson fogva minket. Arról sokszor nem dönthetünk, hogy mi történik velünk. A Holokauszt iszonyatát nem lehet eltörölni, vagy elfelejteni. Valószínűleg így van ez a saját életünk nyomasztó, fájó emlékeivel is. Éppen ezért szól ez a könyv mindenkinek. Nem csupán azoknak akik érintettek a XX. század legnagyobb - kollektív és egyéni - traumájában, hanem mindazoknak, akik szeretnének meggyógyulni saját fájdalmaikból, veszteségeikből, bármilyen traumájukból.

Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, először le kell szállnunk saját pszichénk mélységeibe, felszínre kell hoznunk azt, amit talán jólesne örökre eltemetni.

"Nem tudod meggyógyítani azt, amit nem érzel." 

A belső munkát tehát saját "pokolraszállásunkkal" kell kezdeni. Dr. Eger őszintén beszámol arról, hogy évtizedekig élt hárításban, tagadásban. Így próbálta távol tartani magát borzalmas emlékeitől, ám ez csak még inkább elmélyítette sebzettségét és kínjait. Az hozott számára feloldozást, amikor bátran szembenézett emlékeinek poklával. Mindez nem egyszerre történt, hanem lépésről lépésre, ahogy és amint a lelke készen állt rá. Amikor pedig mindezt megcselekedte, akkor tudott igazán szárnyakat bontani és valódi, szabadságon alapuló döntéseket hozni. 

"Egészen addig áldozatok maradunk, ameddig egy másik személyt tartunk felelősnek a saját jóllétünkért." 

Legyenek ezek a szüleink, a párunk, a munkatársunk, egy politikus vagy a múlt század egyik legsötétebb diktátora. Pszichés jóllétünk kulcsa csakis a mi kezünkben van. Mi magunk kezdhetünk el felelősséget válni az életünkért - döntéseinken keresztül. 

 

Füstbe ment idő

2021. november 30. 12:46 - Oláh.Kata

Michael Ende: Momo - könyvajánló

Egy napon, talán a múltban, talán a jövőben, vagy éppen ma, különös szürke urak tűnnek fel egy városban. Arra ösztönzik az embereket, hogy minél jobban takarékoskodjanak az idejükkel, s azt ígérik, ezt a megtakarított időt egy szép napon visszakapják A spórolás érdekében mondjanak le mindenről, ami "felesleges": baráti beszélgetések, állatokról való gondoskodás, családi együttlétek, ábrándozás, figyelem, egymással törődés... Rendeljenek mindent alá a hatékonyságnak, az eredményes időgazdálkodásnak, a gyorsaságnak, ezzel takarítva meg időt.
S miközben eluralkodik az idővel való fukarkodás, a rá-nem-érés, a rohanás, az embereknek furcsa mód mégis egyre kevesebb idejük marad, mindenki krónikus időhiányban szenved. Emiatt kapkodnak, feszültek, rosszkedvűek, és nem veszik észre, hogy éppen az idővel való szüntelen spórolás az, ami elszínteleníti, megmérgezi az életüket. A rosszkedvet ellensúlyozandó, elkezdenek fogyasztani, tárgyakat felhalmozni. Soha semmi nem elég jó, mindenből egyre nagyobb, modernebb, jobb és több kell. No meg szórakozás, kikapcsolódás, amely eltereli a figyelmet arról, milyen nyomorúságos is lett így az élet. Hiszen az idő maga az élet, s aki így takarékoskodik az idővel, az valójában az életével spórol. 

Ugye milyen szerencse, hogy ez csak egy mese...?

1638190405349.jpg

"Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolkodnak el rajta. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő.
Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha egész örökkévalóságnak tetszhetik, el is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában.
Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik."

Ezt azonban a nagyváros lakói egyre kevésbé tudják. Helyette azon aggódnak, vajon elég időt tesznek-e félre az időtakarékba, melyet ezek a láthatatlan, de nagyon is észrevehető szürke urak működtetnek. Ezek az urak meggyőznek, arról, hogy érdemes minden percünkkel fukarkodni, hogy majd egyszer, a távoli jövőben, legyen egy csomó megtakarított időnk. És aki üzletet köt a szürke urakkal, annak hirtelen kevés lesz az ideje, egyre kevesebb, pedig egyre hatékonyabban takarítja meg azt. S hogy hová vezet mindez?

"Eleinte alig veszed észre. Ha megkapod, egy szép napon mindentől elmegy a kedved. Semmi se érdekel, sivár minden. De ez a sivárság többé nem múlik el, megmarad s egyre nő. Napról napra, hétről hétre rosszabb. A beteg mind kedvetlenebb, belül mind üresebb, mind elégedetlenebb magával meg a világgal. Majd lassanként ez az érzés is megszűnik, többé semmit sem érez. Teljesen közönyös és szürke lesz, az egész világ idegennek tetszik neki, semmihez semmi köze. Már nem haragszik, nem lelkesedik, nem örül, nem szomorkodik, többé nem tud se nevetni, se sírni. A belsejében hideg lesz, már nem tud szeretni senkit. Ha idáig jut, a betegség gyógyíthatatlan. Nincs visszaérés. Üres, szürke arccal járkál, ugyanolyan, akár a szürke urak."

Tulajdonképpen ez definitíve maga a depresszió. Ám Michael Ende szerint tehetünk ellene! Ahogy a regényben Momo, a borzas hajú, árva kislány, akit nem tudnak lépre csalni a szürke urak. Momo tudja, amit a minden gyermek: a játékra és az egymásra szánt idő sosem időpocsékolás! Hiába takarítjuk meg az időnket, ha nem osztjuk meg másokkal, ha nem érzünk örömet közben, csak füstbe megy, mint a szürke urak szájából folyton kilógó szivar. 

1638272259421.jpg

 

Visszaszerezhetjük tehát az elrabolt időnket (melyet talán éppen mi magunk raboltunk el magunktól). Az életidőnk véges, de arról hozhatunk döntést, mivel akarjuk eltölteni. Mire fordítjuk a figyelmünket, minek engedünk teret. Milyen sorsot szánunk az idővirágoknak, melyek minden egyes órában kinőnek, majd elhullajtják a szirmaikat a szívünkben.

Kafka macskái

2021. augusztus 06. 11:26 - Oláh.Kata

Könyvajánló

Természetesen a címe miatt akadt meg a szemem rajta a könyvtárban, ám (SPOILER) valójában a képen több macska szerepel, mint a regényben. Ennek ellenére nem okozott csalódást, sőt.

1628239406733.jpg
A történet:

A regényíró egyetemi dolgozószobájában egy napon megjelenik egy öreg haszid, és azt állítja, hogy Kafka nem halhatott meg 1924-ben a Bécs melletti szanatóriumban, mert ő találkozott vele 1944-ben Auschwitzban. A regényírót nem hagyja nyugodni ez a kérdés, így nyomozásba kezd Európa és Izrael városaiban, valamint a Kafkáról írt szövegekben, hogy a titok nyomára leljen. Ezzel párhuzamosan saját életének megválaszolatlan kérdéseire is keresi a választ. Olyan kérdésekre, melyeket akár mi magunk is feltehetnénk magunknak - talán fel is tettünk már.

"Ilyen az egész modern kultúra. {...} Nincs semmiféle bizonyosság, ezért beszélünk annyit a dolgokról."

Így hát a rejtély jóval túlmutat Kafka egyéni sorsán: identitás, zsidóság és történelem megválaszol(hat?)atlan kérdései bukkannak elő minduntalan. Mi az otthon? Egy ország? Az anyanyelvünk? A kultúránk? A családunk? Egy másik ember, akihez tartozhatunk? És ha a hazánk vagy a családunk nem bánik jól velünk - választhatunk másikat?

És mihez kezdjünk a szorongásunkkal, melynek fel-fel bukkanó búvópatakját egyéni, transzgenerációs és kollektív traumák egyaránt táplálják? És ebben a posztmodern, kapaszkodók nélküli, izolált és individuális világban nem éppen a szorongásunk-e az, ami a leginkább jellemez és egyedivé tesz bennünket?

"Szégyelled, hogy pornót nézel. Pedig azt nézni egyedül vagy kettesben, ahogy két idegen ember dug, akik tudták, hogy felveszik őket, és erre élvezni semmi ahhoz képest, hogy egy író kínlódásait, vágyait és félelmeit megmutatjuk, és azon csámcsogunk közösen, konferenciákon vagy könyvekben - lamentáltam. - A kultúra épp azt takarná el, ami a leginkább egyforma, és a legszemélyesebbet leplezné le. Mindenki hasonlóan kefél, de nagyon is sajátosan szorong. Ez a lehető legintimebb."

Rendkívül intelligens és jó stílusban megírt, nem csupán irodalomelméleti, hanem lélektani szempontból is jól értelmezhető regény. Ennek ellenére meglepően olvasmányos. Nagyon szerettem!

Korábbi könyvajánlók itt olvashatók:

Mark Manson: A lesz*rom rafinált művészete

Aronson - Tavris: Történtek hibák (de nem én tehetek róluk)

Címkék: könyvajánló

5 +1 mentőöv fenyegető anyai kiégés esetére

2021. május 19. 10:33 - Oláh.Kata

Az előző bejegyzésben az anyai kiégés jelensége volt a fókuszunkban, ma pedig azt járjuk körül, mit tehetünk, hogy megelőzzük ezt, illetve akkor, ha gyanítjuk, hogy bennünket is érint ez a probléma. Úgy vettem észre, ezek a legmarkánsabb sarokpontok, akár preventíve tekintünk a kiégésre, akár egy már fennálló állapotot szeretnénk jobb irányba mozdítani. Természetesen szabadon kiegészíthető a lista; fontos, hogy megtaláljuk azt, ami személyre szabottan a legmegfelelőbb számunkra.

1. Bánjunk jól magunkkal is!

Úgy tűnhet, hogy a csapból is a lassan kissé elhasználódni látszó "énidő" fogalma folyik, ám nem véletlenül szerepel ez az első helyen! Családanyaként érezhetjük úgy, hogy magunkra már nem jut sem időnk, sem energiánk. Emögött legtöbbször az áll, hogy önmagunk számára nem vagyunk, nem lehetünk fontosak! Sok anya hajlamos magát az utolsó helyre sorolni. Hiszen amikor hegyekben áll a mosatlan, a szennyes, a gyerekeink a fejünkön ugrálnak és vacsora sem főzi meg magát, akkor reménytelennek vagy éppen felesleges időpocsékolásnak tűnhet, hogy magunkkal foglalkozzunk. Amikor "dandárja van réten a munkának", akkor valóban nem vonulhatunk félre, épp ezért fontos, hogy legyenek dedikált, rendszeres(!) alkalmak, amikor mindent és mindenkit félretéve csak mi számítunk.
A legfontosabb, hogy ezeket az időket előre jelöljük ki, egyeztessünk, szervezzük és csakis a legeslegvégső esetben térjünk el tőle! Így egyrészt könnyebb beilleszteni őket a meglehetősen zsúfolt időkeretünkbe, másrészt sokszor a várakozás, az előre örülés is segít. Ha tudjuk, hogy másnap reggel lesz szabad másfél óránk, amikor azt csinálhatunk, amihez csak kedvünk van, akkor könnyebb helytállnunk az aznapi nehézségek közepette. A rendszeresség is elengedhetetlen - ha 2-3 hetente, random van néhány szabad óránk, az több, mint a semmi, a kiégésre azonban a nagyjából állandó és tervezhető énidő a legjobb orvosság.
Az előre kijelölt időn kívül pedig vegyünk észre és ragadjunk meg minden alkalmat, amikor picit visszavonulhatunk. A gyerekek alvásideje például tipikusan ilyen alkalom. (Erről korábban már esett szó).

181951377_3079888542232363_3084965526827659623_n.jpg

2. Emberi kapcsolatok

Könnyen elmagányosodhatunk a GYED/GYES évei alatt. Megritkulnak az emberi kapcsolataink, korlátozott a mozgásterünk, és sokszor heteken át az este munkából hazatérő társunk az egyetlen felnőtt társaságunk. Az elszigetelődés pedig nagyon rosszat tesz a mentális egészségünknek. Tehetünk érte, hogy ez ne így legyen! Értelemszerűen egy világjárvány kellős közepén még inkább korlátozva érezhetjük magunkat, ám az esetlegesen az online térben vagy telefonon megvalósuló kapcsolattartás is jócskán több, mint a semmi! Amikor pedig lehetőségünk nyílik, tudatosan keressük általunk kedvelt felnőtt emberek (értsd: barátok, családtagok, más rokonszenves, hasonló élethelyzetben lévő anyukák) társaságát. A meleg, támogató, megtartó emberi kapcsolatok az egyik legfontosabb védőfaktor, legyen szó - kis túlzással - szinte bármilyen pszichés vagy pszichoszomatikus problémáról. Éljünk vele!

3. Kérjünk segítséget

A párunktól, a családunktól, a barátainktól, a szomszédtól vagy - ha megengedhetjük magunknak - egy bébiszittertől. A legfontosabb, hogy aki segít, az a mi igényeink szerint segítsen, tehát ne a lakást takarítsa ki, ha mi valójában arra vágyunk, hogy a gyerekeinkre vigyázzon egy kicsit, és ne főzni akarjon, mikor éppen az a kedvenc házimunkánk, ami egy kis felüdülést jelent a teendőink sűrűjében. Merjük megfogalmazni az igényeinket! Mi aktuálisan a legnehezebb? Melyik az a teher, amit a legnehezebb most egyedül cipelni? 

facebook_1621410731261_6800689515771095811.jpg

4. Testmozgás

A testmozgás akkor is melegen ajánlott, ha szívünk szerint nem ezzel töltenénk a kevéske szabadidőnket. Találjuk meg a hozzánk leginkább illő (vagy a legkevésbe utált) mozgásformát, és rendszeresen gyakoroljuk. A sport nem csupán a testünkre gyakorol jó hatást, hanem a pszichénkre is, így mindenképp érdemes időt szánnunk rá, akkor is, ha "nemszeretem" tevékenységnek, letudandó feladatnak tűnik. Érezzük magunkat bármilyen fáradtnak, egy erőnlétünkhöz igazodó sporttevékenység jó hatással lesz ránk. Fizikai aktivitás közben (egyebek mellett) endorfin, dopamin és szerotonin szabadul fel a szervezetünkben, amelyekről egyszerűen csak annyit mondhatunk: pontosan erre van szükségünk! Áldásos hatását már pár alkalom után érezhetjük, s könnyen lehet, hogy hamarosan ragaszkodni fogunk hozzá!

5. Kevesebb elvárás - önmagunk felé

Tudom, hogy a maximalizmus és a perfekcionizmus nem olyan vonások, amelyektől egy csettintéssel megszabadulhatunk, mégis igyekezzünk tudatosan engedni az önmagunk felé támasztott elvárásainkból, amennyit csak lehet. Nem biztos, hogy minden étkezésnek frissen, bio alapanyagokból kell készülnie, és talán az sem baj, ha lapul néhány porcica a sötét közlekedőfolyosó sarkában, vagy néha csak rácsukjuk a szekrényajtót a vasalatlan ruhákra. Tekintsük át, mi az, amihez mindenképp ragaszkodunk, és miből tudunk engedni. Ne fogadjuk el válaszként azt, hogy semmiből!
Az is teljesen rendben van, hogy nem tudjuk minden pillanatban a türelmünk, következetességünk és kedvességünk maximumát nyújtani a gyermekeink felé. Valószínűleg él bennünk egy kép arról, hogy mllyen az ideális anya (és ennek akarunk megfelelni). Találjuk meg a módját, hogyan ültethető át a realitásba az anyai működésünk. Vegyük észre, amikor "keveselljük", bántjuk, leértékeljük éppen önmagunkat és keressük meg helyette azt, hogy mik az erősségeink. Itt sem érvényes válasz az, hogy semmi! 

+1 Merjünk segítséget kérni - szakembertől

Ha úgy érezzük, hogy az anyaság túlnő rajtunk, ha nehezen érkezünk meg ebbe a szerepbe, és minden nap, legalább két héten át kilátástalannak, monotonnak éljük meg a mindennapokat, nem tudunk örömet találni a gyerekekkel töltött időben vagy bármilyen más nehézségünk támad, keressünk fel egy szakembert. Ő segít körvonalazni, mi valójában a probléma (kimerültség, kiégés, esetleg szülés utáni depresszió vagy egyéb). Abban is segítséget tud nyújtani, hogyan közelítsük egymáshoz az ideálisnak vélt szülői működésünket és a realitást.  Támogatása mellett feltárhatjuk, milyen mintákat hozunk magunkkal a származási családunkból, mivel azonosulunk vagy épp ellenazonosulunk akár tudattalanul is. Azt is felismerhetjük, melyek azok a mozgatórugók, amelyek szabotálják, hogy anyaként (is) jól vagy jobban érezzük magunkat a bőrünkben. 

Csak ment és teregetett némán...

2021. május 13. 11:05 - Oláh.Kata

Az anyai kiégésről

"Ugyan már! Nekem két gyerek, építkezés és három műszak és nulla segítség mellett időm sem volt ilyesmire!"

"Na tessék, egy újabb first world problem!  Úri huncutság! Jó dolgukban már azt se tudják, mit csináljanak!"

"Hát nem tudom... ÉN nagyon boldog voltam mindhárom gyermekem születésekor. Komolyan, minek az ilyennek gyerek?!"

Ezeket a mondatokat egy szülés utáni depresszióval foglalkozó cikk kommentszekciójában olvastam nemrég. A hozzászólások jól tükrözik, mennyire hajlamos a társadalom stigmatizálni vagy éppen bagatellizálni a posztpartum depresszióban szenvedő anyák problémáit, illetve bármilyen nehézséget, amellyel az édesanyák szembenéznek a babás-kisgyermekes időszakban.

Ebben a posztban a depresszióhoz sok tekintetben hasonló jelenségről lesz szó: az anyai kiégésről. Sokan a depresszió előfutárának, vagy akár azzal ekvivalensnek tartják a kiégést, azonban fontos tudnunk, hogy míg a depresszió mentális zavar, melynek diagnosztizálása pszichiáteri kompetencia, addig a kiégés egy olyan tünetegyüttes, melynek vezető oka a hosszan tartó, krónikus, az erőforrásainkat meghaladó distressz

A társdalmi megítélése mindkét jelenségnek meglehetősen vegyes: úgy tűnhet, hogy mind a posztpartum depresszió, mind pedig a "szimpla" anyai kiégés olyasmi, amiben "egy jó anya" nem szenved. Az témát körüllengő társadalmi mítoszokból úgy látszik, az anyaságról csakis szuperlatívuszokban szabad beszélni. Farasztónak megterhelőnek megélni esetleg titokban, de akkor is mosolyogva illik, s azonnal hozzá kell tenni, hogy "természetesen imádom a gyereke(i)met!". Segítséget kérni luxusnak számít (sajnos anyagilag sem engedheti meg magának a legtöbb magyar család), de nem is igazán ildomos. Hiszen az anya "úgyis csak otthon van", igazán belefér az idejébe az úgynevezett láthatatatlan munka, azaz a házimunka és a gyermekneveléssel kapcsolatos teendők sora, nem igaz?

img_20210513_104952.jpg

A rossz anyák égnek ki? 

Az elérhető vizsgálatokból és szakirodalomból úgy tűnik, hogy épp ellenkezőleg: azok az anyák hajlamosabbak a kiégésre, akik igyekeznek a maximumot nyújtani, akár erejükön felül teljesíteni. Gyakran hosszú éveken át. Gyakran felnőtt társaság nélkül, egy vagy több babával/kisgyerekkel, az ő igényeiket igyekezve maximálisan kiszolgálni. Gyakran kávészünet, dedikált ebédidő, szabadság és kikapcsolódás nélkül. Az anyák (és az apák is sokszor) fokozott érzelmi megterhelésnek vannak kitéve, nagy a felelősségük és legtöbbször kevés visszajelzést kapnak. A "jó anya" mítosza pedig rózsaszín vattacukorként lep be mindent, és könnyen lehet bűntudata annak az anyának, aki - a társadalmi üzenettel ellentétben - nem tudja élvezni anyasága minden percét... És bár van igazság abban, hogy ezek az évek - visszatekintve! - gyorsan elrepülnek, a napok sokszor tűnhetnek végeláthatlanul hosszúnak, monotonnak és kilátástalannak. 
Fontos hajlamosító tényező továbbá, ha nem reális, hanem idealisztikus elképzeléseink vannak az anyaszerepről. Ez több forrásból fakadhat (észlelt vagy valós társadalmi elvárások, a közösségi média befolyása), ám a legfontosabb faktor, hogy mit hozunk magunkkal a származási családunkból. Ha nem volt elérhető mintánk, vagy éppen nagyon nem azt akarjuk követni, amit otthon látunk, akkor könnyebben lehetnek irreális és teljesíthetetlen elvárásaink önmagunk felé. 

Az anyai kiégés tünetei

Kiégni - akár anyaként, akár bármilyen más szerepkörben - nem egyik pillanatról a másikra szoktunk. Legtöbbször ez a folyamat, egy lejtő, melynek sokszor csak a legalja felé közelítve vesszük észre (vagy veszi észre a környezetünk), hogy valami baj van. Már ha észrevesszük egyáltalán. A szindróma észlelését nagymértékben megnehezíti. hogy a témának nagyon erős a tabu jellege. Valahogy természetes, hogy az anyák fáradtak, kimerültek, mindent a családjuknak rendelnek alá, és nagyon vékony a határvonal a kimerültség és a kiégés között! 

Vezető tünetek lehetnek:

  • ha gyakran érezzük, hogy a korábban rutinnak számító feladataink túlnőnek rajtunk, nem vagy alig tudunk megbirkózni velük
  • naponta többször, heteken sokszor érezzük azt, hogy mindenből és mindenkiből elegünk van, csakis arra vágyunk, hogy mindenki hagyjon végre békén
  • érzelmileg eltávolodunk a szeretteinktől, megterhelőnek érezzük a velük töltött időt
  • ha adódik is szabadidőnk, nem igazán tudunk mit kezdeni vele, kiüresedettnek érezzük magunkat
  • a depresszióhoz hasonló tünetek, tehát borúlátó, kilátástalan gondolataink vannak, reggelente nehezen kelünk fel (és nem csupán a gyakran társuló kialvatlanság miatt), jelentősen megnövekedett vagy csökkent az étvágyunk, monotonnak és elkeserítőnek éljük meg a mindennapokat
  • agresszív gondolatok és késztetések (önmagunk vagy a gyermekeink irányába)
  • különféle pótcselekvésekhez folyamodunk: nassolás, végeláthatlatan okostelefonozás, bármilyen feszültséglevezető rossz szokás, esetleg szerhasználat

Amennyiben ez utóbbi hármat észleljük magunkon, akkor fontos, hogy mihamarabb keressünk fel egy szakembert, mert ezek akár a depresszió vagy más zavar tünetei is lehetnek!

Ami biztosan nem segít

Nem megoldás, ha homokba dugjuk a fejünket vagy összeszorítjuk a fogunkat, hogy majd elmúlik. Igaz ugyan, hogy egyszer tényleg elmúlik ez a megterhelő időszak, ám nagyon nem mindegy, mit élünk át közben, s hogyan jövünk ki belőle! Nem segít az sem, ha ostorozzuk magunkat, ha olyan mondatokat mantrázunk, hogy "mások is bírják, nekem is kéne!" "mi lehet a baj velem? Biztosan rémes anya vagyok!" és hasonló önbántalmazó gondolatok.
Nagyon mérgező lehet, ha a környezetünkből olyan üzenetek érkeznek, hogy "örülj, hogy legalább van családod és van kiről gondoskodnod", "inkább hálásnak kellene lenned a gyermekeidért", "sok meddő és gyermekre vágyó nő cserélne veled", "hamar elrepülnek ezek az évek, élvezd ki minden percét!" stb. Ez az úgynevezett toxikus pozitivitás jelensége, mely elmondhatatlanul romboló hatású, és legtöbbször még rosszabbul érezzük magunkat tőle. 

Arról, hogy mit tehetünk, ha a kiégés tüneteit észleljük magunkon, egy következő bejegyzésben lesz szó.

8 + 1 tény a császármetszésről

2021. április 29. 10:21 - Oláh.Kata

"Császároztak? Akkor te nem is szültél!"

"Programcsászár? Szóval a könnyebbik utat választottad!"

"Császár lett a vége? Akkor számolj vele, hogy tejed se lesz, és a kötődéssel is gondok adódhatnak!"

Mi a közös ezekben a kissé lesajnáló hangulatú mondatokban? Az, hogy - fogalmazzunk finoman - mindegyik csacsiság. És írjunk bár 2021-et, nevezzük magunkat információs társadalomnak, még mindig rendszeresen elhangzanak ilyen és ehhez hasonló a mondatok. Így annak apropóján, hogy április a császármetszéssel kapcsolatos informálódás, közbeszéd hónapja, érdemes és kell is beszélni róla.

Íme 8 + 1 tény a császármetszésről.

1. A császármetszés, vagy ahogy orvosi körökben gyakran emlegetik, a szekció (latin neve sectio caesarea) rutin eljárásnak számító, ám attól még nagy hasi műtét, melyből az édesanyának fel kell épülnie. A legtöbb kórházban ma már a szülés után 6-8 órával lábra állítják (mobilizálják) az anyákat, és ha a protokoll szerinti hat hetes kontrollon az orvos mindent rendben talál, akkor legtöbbször minden további tájékoztatás nélkül zöld utat ad (a sporthoz, a házasélethez stb.).
Szó sincs azonban arról, hogy 6 óra vagy 6 hét elegendő lenne a teljes regenerálódáshoz! Mint minden nagy horderejű operáció után, a testnek idő kell, hogy meggyógyítsa önmagát és fokozatosan visszatérhessen a várandósság előtti működéséhez. Arról, hogy mi történik az operáció során, és mi magunk mit tehetünk a felépülésünkért, a Császárvonal szakmai oldalán találhatunk kiemelkedően hasznos és sokrétű információkat. A szakemberek abban is iránymutatást adnak, hogy esetleges nehézségek esetén hová, kikhez fordulhatunk. Szívből ajánlom ezt a weboldalt, a hozzá tartozó közösségi oldalakat és a mobilapplikációt is, akár császármetszésre készülés esetén, akár az operáció után.

2. Ma Magyarországon a császármetszések aránya kb. 40%. Sok szakember ez szerint indokolatlanul magas (pl. a WHO ajánlásához képest). Pszichológusként nem kompetenciám ennek megítélése, az azonban biztos, hogy nagyon sok édesanya érintett. Császármetszésre kerülhet sor egy előre tudott időpontban (tervezett vagy programcsászár). Ez akkor a legvalószínűbb, ha előre tudható, hogy a természetes szülés (illetve a vajúdás) veszélyeztetné az édesanya vagy a magzat egészségét. Sürgésségi császármetszésről akkor beszélünk, amikor a megindult vajúdás közben észlelt komplikáció indikálja az életmentő operációt. 

3. A császármetszés nem a szülés "könnyebbik" módja. Magyarországon a hatályos jogszabályok értelmében akkor végezhető el a műtét, ha a hüvelyi úton történő szülés kockázata nagyobb vagy közel azonos, mint az operációé. Hivatalosan tehát az édesanya erről nem dönthet, nem kérheti - alapos orvosi indokok hiányában - a terhesség műtéti befejezését. Az, hogy az anya így szeretne szülni, nem műtéti indikáció tehát. (Persze bizonyára van az a pénz és van az az orvos, de ez kívül esik ezen a diskurzuson.)
Mint minden mesterséges beavatkozásnak, a császármetszésnek is megvan a felépülési ideje, és a lehetséges kockázatai, szövődményei. (Erről szintén sokat olvashatunk a Császárvonal tudástárában.) A fájdalom megélése egy meglehetősen szubjektív élmény, ám nagyon sok nő, aki szült hüvelyi úton és császármetszéssel, számol be arról, hogy az operáció utáni, akár hetekig elhúzódó fájdalom jóval nagyobb mértékű, mint a természetes szülést követően, és a regeneráció ideje is összehasonlíthatatlanul hosszabb. Nem beszélve arról, hogy friss, fájó hasi sebbel is ell kell látni az újszülött babát.

csm.jpeg

4. A császármetszés is szülés! A hétköznapi beszédben, anyukás csoportokban vagy szimplán csak a homokozó mellett gyakran elhangzó mondat, hogy aki császárral szült, az nem is szült valójában. Tény, hogy ily módon a vajúdás és a kitolás részlegesen vagy teljes mértékben elmarad, ám semmiben sem kevesebb az az édesanya, aki a műtőasztalon hozza világra a gyermekét! A szülés az szülés, történjen bármilyen körülmények között. Egyre elterjedtebb a hasi szülés megnevezés is, mely szintén azt erősíti, hogy a császármetszés nem kevesebb (és nem is több), mint a hüvelyi szülés, hanem más. 

5. Önmagában a császármetszés nincs hatással a szoptatás vagy a kötődés alakulására. Szó sincs tehát arról, hogy a "császáros" anyák ne tudnának szoptatni vagy hogy a "császáros" babák ne tudnának a későbbiekben biztonságosan kötődni. A szoptatás sikerességét számtalan biológiai és lélektani tényező befolyásolja. A kötődés alakulását pedig korábbi posztokban részletesebben körüljártuk.

6. A császármetszés nem szükségképpen traumatikus élmény. Manapság is rengeteg tévhit kering a császármetszés pszichológiai következményei körül. Elterjedt - ám téves - elképzelés, hogy a műtéti szülés mindenképpen traumatikus mind az édesanyára mind az újszülöttre nézve. Egyre több kutatás erősíti meg, hogy a születésünk élménye maradandó hatást gyakorol ránk (még ha nem is emlékszünk rá). Nem kapunk ennyire egyértelmű eredményeket, ha azt akarjuk vizsgálni, hogy önmagában az a tény, hogy egy gyermek császármetszéssel jött világra, befolyásolja-e, és ha igen, milyen módon és mértékben a személyiségfejlődését. Az operáció lehet traumatizáló mind az anyára, mind az újszülöttre, mind pedig az anya-gyermek kapcsolatra nézve, azonban egy jól megélt vagy feldolgozott császármetszés komoly motivációs bázisul és erőforrásul is szolgálhat.  

7. Van, hogy a császármetszés valóban traumatikus élmény az édesanya számára. A posztpartum (szülés utáni) depresszió kialakulásában a császármetszés számottevő rizikótényező. A szülésélmény minden édesanya számára meghatározó. Még akkor is időbe telhet feldolgozni, integrálni, ha alapvetően pozitívnak élte meg az anya. Ha pedig negatív érzések kapcsolódnak hozzá, akkor egyértelműen "nehezített pálya" a szülés feldolgozása. Adott esetben akár szakember segítségére is szükség lehet.
Az olyan mondatok, mint "örülj, hogy egészségesek vagytok, csak ez számít" a legjobb szándék ellenére is rombolóak lehetnek, hiszen az anya élményeit, érzéseit érvényteleníti, veszi semmibe. Ez az átkeretetés csakis akkor lehet érvényes, ha maga az édesanya jut el idáig úgy, hogy feldolgozta és integrálta a szülés tapasztalatait és békességre tud jutni ebben. Legyünk türelmesek, megértőek és empatikusak önmagunk és egymás irányába. 

8. Egyszer császár, nem mindig császár! Sokan a mai napig úgy tudják, hogyha valaki egyszer császármetszéssel szült, akkor utána már csakis így hozhatja világra a többi gyermekét. Ez azonban szerencsére nem igaz. A következő szülés módja nagy mértékben függ attól, hogy az előzetes császármetszés milyen indokkal történt. Ha ez az ok nem ismétlődik, akkor nagy esély van a természetes szülésre. Ma már egyre több a sikeres VBAC (császármetszés utáni hüvelyi szülés - Vaginal Birth after Caesarean, innen a rövidítés). Ha az előző császármetszést indikáló okok nem állnak fenn, akkor egyre több kórház és orvos támogatja a hüvelyi szülést. Érdemes tájékozódni az egyes intézmények protokolljáról, és (ha van), az orvosunk szemléletmódjáról. A legtöbb esetben a természetes szülés anyai és magzati kockázata alacsonyabb - még előzetes császármetszést követően is. 

+1 A császármetszést nem lehet "bevonzani"! Ma már sok édesanya tudatosan készül a szülésre, esetleg szülésfelkészítő kurzuson is részt vesz, tájékozódik. Sokan azért nem foglalkoznak a csszármetszés eshetőségével, mert attól tartanak, ha már csak gondolnak rá, akkor "bevonzzák". Ez azonban nem igaz. "Bevonzani" (jelentsen ez bármit) egy operációt nem lehet. A legjobb módja annak, hogy - amennyire ez lehetséges - , mi irányítsuk az események alakulását, hogy felkészülünk, amire csak lehet, és tájékozottan, tudatosan indulunk el életünk talán legmeghatározóbb élménye, a szülésünk felé.

 

 

süti beállítások módosítása