Könyvajánló: 

Mark Manson: A lesz*rom rafinált művészete

Egy mondatban összefoglalva Mark Manson könyvének summázata ez lehetne: legyen pár dolog, amit vegyél nagyon komolyan az életedben, az összes többit pedig vedd nagyon lazán!
De persze nem lehet egy mondatba sűríteni ezt a könyvet (mint a jó könyveket általában), ezért bőven megéri, hogy belelapozzunk! Ne engedjük, hogy megtévesszen bennünket a cím és könnyed, szókimondó stílus! Bár Manson gyakran szeretni használni a "shit", "fuck" és hasonló kicsillagozandó szavakat, mély gondolatokat közöl, emészthető formában. És ez az emészthetőség kimondottan a javára válik, mert nem is akar több lenni, mint ami: egy szórakoztató, mégis elgondolkodtató életvezetési tanácsadó könyv. Nem forradalmi, nem újító, ám jelentősen különbözik a piacon általában nagy karriert befutott írásoktól. S éppen ettől lesz figyelemre méltó! Lapozzunk egy kicsit bele.

"Mai kultúránknak az irreálisan pozitív elvárások a mániái. Légy boldogabb! Légy egészségesebb! Légy a legjobb, különb a többinél! Légy okosabb, gyorsabb, gazdagabb, szexibb, népszerűbb, eredményesebb, irigyeltebb, csodáltabb! Légy tökéletes és döbbenetes, és szarjál minden nap reggeli előtt tizenkét karátos aranyrögöket, miközben búcsúpuszit adsz szelfiérett hitvesednek meg a két és fél srácodnak! Aztán szállj el a helikoptereddel a csodálatosan kielégítő munkahelyedre, és töltsd el a napodat a hihetetlenül jelentőségteljes tevékenységgel, amely valószínűleg a világot menti meg egy napon!" (S persze nem felejts el minderről folyamatosan fényképeket tolni közösségi médiában, tegyük hozzá halk kiegészítésképpen.) 

Az élet azonban nem ilyen. Egyikünké sem. És az igazság az, hogy soha nem is lesz még csak hasonló sem. A legtöbbünk élete általában átlagos. És a legtöbb dologban mi magunk is átlagosak vagyunk. 

Nem hangzik túl jól, igaz?

Részben a hagyományos, részben a közösségi média is felelőssé tehető az életről kialakított képünkért. Hisz szinte mindenhonnan azt sulykolják belénk, a boldogság mindenkinek minden pillanatban elérhető és kijár, és ha valamiért éppen nem érezzük jól magunkat, vagy azt látjuk a hírfolyamunkban, hogy másoknak aktuálisan jobban megy a szekér, máris azt gondoljuk, valami baj van velünk, vagy az életünkkel, vagy mindkettővel.
De nem csupán a média tehet mindenről. Mi magunk sem észleljük reálisan önmagunkat. A lélektan, amely igyekszik minden jelenségnek nevet adni, Wogebon-hatásnak (vagy átlag feletti hatásnak) nevezi azt, hogy hajlamosak vagyunk számos jellemző mentén az átlagnál jobbnak értékelni saját magunkat. Márpedig ez statisztikailag is lehetetlenség! Az a nem túl magasztos helyzet, hogy a legtöbb dologban átlagosak vagyunk - és az életünk is az. Még abban is átlagosak vagyunk, hogy az átlagnál jobbnak gondoljuk magunkat! Ez van.

Ezt pedig nem könnyű megemészteni, főleg, ha az önsegítő könyvek és a közösségi médiában megosztott üzenetek nagy része épp az ellenkezőjét sugallja. Arculcsapás lehet az egónknak (jelentsen ez az utóbbi fogalom bármit), holott meglehet, hogy az út a kiegyensúlyozottsághoz épp erre vezet. Ha ugyanis mindig jobbak, szebbek, tökéletesebbek és boldogabbak akarunk lenni, akkor egyrészt egy idő után el fogjuk érni saját határainkat, másrészt folyamatosan azt fogjuk táplálni önmagunkban, hogy még mindig nem vagyunk a vágyott állapotban. Ez nagy valószínűséggel frusztrációt fog kelteni bennünk s összességében végül boldogtalanabbak leszünk, mintha meg sem próbáltuk volna. Ezzel szemben, ha elfogadjuk, hogy olyanok vagyunk, amilyenek: van, amiben jók, s van, amiben kevésbé, az életünk pedig hol örömteli, hol pedig nehéz, önmagában felszabadító élmény lesz.

Ehhez két dolog szükséges:

1.

"Noha van abban valami, hogy <<maradjunk a napos oldalon>>, igazság szerint az élet néha szar, és a legegészségesebb, amit tehetünk, hogy ezt elismerjük."  

Annak elfogadása hogy a nehézségek és a fájdalmak az életünk részei, akár tetszik, akár nem. A dolgok időnként rosszra fordulnak. Vacak dolgok mindannyiunkkal történnek. A baj az, ha azt gondoljuk, ennek nem kellene így lennie, s vérmérséklettől függően magunkat hibáztatjuk vagy pedig másokat, ezáltal áldozatszerepbe kormányozva magunkat.
A megvilágosodást ebben a megvilágításban definiálhatjuk úgy, mint annak tudomásul vételét, hogy az életben a szenvedés elkerülhetetlen, s egyedül úgy győzhetjük le, ha megtanuljuk, hogyan viseljük el, hogyan éljünk együtt vele. Ha megpróbáljuk megkímélni magukat tőle, tulajdonképpen egyre távolabb kerülünk a realitástól. Ne problémamentes életet próbáljunk élni, hanem olyan életet, amely tele van jó problémákkal! Hiszen a problémáink egy részét mi magunk választhatjuk meg. 

"Ha te össze-vissza, válogatás nélkül ügyet csinálsz mindenből és mindenkiből - akkor bizony el fogod kúrni az életed."

Manson javaslata, hogy ne csináljunk túl nagy ügyet az arra érdemtelen dolgokból. Nem lehet a világon mindent leszarni - ilyesmit csak a magas pszichopátiás indexű személyek tudnak - azonban van, amit le lehet és le is érdemes. Az élet rövid, így hát jól fontoljuk meg, mi miatt vagyunk hajlandók izgatni magunkat! Ehhez viszont kiforrott értékrendbe van szükségünk. Annak a pontos meghatározására, hogy miből szeretnénk ügyet csinálni az életünkben? Mi az, ami van annyira fontos, hogy izgassuk magunkat miatta? Melyek azok a problémák, amelyekkel hajlandóak vagyunk bajlódni akár egy életen át?

Hogy kik vagyunk, azt az határozza meg, hogy miért vagyunk készek harcolni, mit tartunk fontosnak, milyen értékrend szerint élünk.

S minden mást bátran leszarhatunk. 

2. "Az emberi önértékelés igaz és pontos mércéje az, hogy mi a véleményünk a negatív tulajdonságainkról." "Az önértékelést nem azzal kell mérni, hogyan viszonyulunk a pozitív élményeinkhez, hanem azzal, ahogy a negatív élményeinkhez viszonyulunk." 

Ezek mondatok a személyes kedvenceim a könyvből. Mély és alapos önismeretre, önreflexióra van tehát szükségünk, s annak a gondolatnak a mérlegelésére, hogy talán nem is vagyunk annyira egyediek, különlegesek és megismételhetetlenek, mint ahogyan azt szeretjük gondolni magunkról. Ha az önértékelésünk a helyén van, akkor látjuk a hibáinkat is. (És nem is akarjuk "fejlesztendő terület" néven eufemizálni magunk előtt.) Nyíltan és becsületesen elismerjük a negatív tulajdonságainkat, a realitás felszabadító fényében látva önmagunkat. Ha ugyanis azt gondoljuk, hogy hiperegyediek, szuperkülönlegesek és überkiemelkedőek vagyunk, akkor azt fogjuk hinni, hogy az életben bizonyos előjogokkal rendelkezünk, nekünk minden jár, amit csak megálmodtunk magunknak. 

"Nagyot koppan akkor, azután elhallgat. " (Ezt nem Manson könyvéből idéztem.)

Végtére is önző és kisstílű percemberek leszünk csupán, akik vagy azt gondoljuk magunkról, hogy én oké vagyok, de ti nem, ezért különleges bánásmód jár nekem, vagy az ellenkezőjét, hogy én nem vagyok oké, de ti igen, ezért különleges bánásmód jár nekem. Esetleg helyzettől függően kevert stratégiát is játszhatunk. 

Ez azonban lebénít és egyre messzebb visz attól, hogy mi magunk vegyük a kezünkbe életünk irányítását, ami annyit jelent, hogy mi magunk válasszuk meg a problémáinkat, amiért küzdeni akarunk, aminek jelentőséget tulajdonítunk. S végső soron elveszítjük annak a szabadságát, hogy minek adunk figyelmet és minek szenteljük az erőforrásainkat az életünkben. Ebben rejlik ugyanis a "not giving a fuck" (a leszarom) szabadsága és ez Manson egyik legfontosabb mondanivalója. A többiért pedig - mert van ott még, ahonnan ez gyütt - olvassuk el a könyvet!