Kim John Payne amerikai gyermekpszichológus és pedagógus Egyszerűbb gyermekkor c. könyve 2009-ben jelent meg magyarul. Bázisául az az 1980-as évek óta jelen lévő, az egyszerűsítést (Simplicity) célul kitűző mozgalom szolgált, melyet tulajdonképpen a túlfogyasztásra adott válaszként értelmezhetünk.
A könyv fókuszában az áll, hogyan nevelhetünk kiegyensúlyozott gyermekeket egy nagyon is "pörgös", minden határon túl fogyasztásra ösztönző, információval elárasztott társadalomban. Kim John Payne észrevette, hogy az ingerekkel: játékokkal, programokkal, túlságosan elárasztott, zsúfolt tárgyi környezetben és feszes napirend szerint élő gyerekek szinte PTSD-szerű tüneteket mutatnak. Szoronganak, érzelemszabályozási nehezségekkel küzdenek és időnként megjelentek náluk kényszercselekvésre utaló motívumok is.
Kim John Payne négy területen javasolja az egyszerűsítést:
- tárgyi környezet
- ritmus
- időbeosztás
- felnőtt információk kiszűrése
Miközben a könyvet olvastam, időről időre megfogalmazódott bennem, vajon nekünk felnőtteknek nem volna-e előnyös egy kis egyszerűsítés? Nekünk szükségünk van-e a legújabb, méregdrágán beszerezhető technikai eszközkre? Hasznos-e órákat töltenünk különféle képernyők előtt, és nem csak a munkánk soran, hanem a szabadidőnkben? A gyermekpszichológus külön kitér a túlzott képernyőhasználat veszélyeire is, beleértve a televízió, a különféle digitális eszközök előtt eltöltött időt is, akár aktívan, akár passzívan használjuk azokat.
Miért tekinthető károsnak a túlzott képernyőhasználat?
Induljunk ki a gyermekek szükségletei felől! A gyerekeknek figyelemre, odafordulásra, emberi kapcsolatokra van szükségük. Előfordulhat, hogy több figyelmet igényelnének, mint amit mi aktuálisan biztosítani tudunk számunkra. A gyerekek pedig elég kreatívan megtalálják a módját, hogy felhívják magukra a figyelmünket: sokszor hangoskodással, nyűgösködéssel és általában olyan viselkedéssel, amit mi "rosszalkodásnak" titulálunk. Ilyenkor látszólag jól jönnek az okoseszközök, hiszen kezükbe adjuk a tabletet, telefont, azzal a felkiáltással, hogy úgyis csak nekik való tartalmakat fogyasztanak, hiszen ezek a műsorok, játékok nekik készültek! És varázsütésre megoldódni látszik minden: a gyerek figyelme lekötve, mi időt nyerünk és loholhatunk tovább a teendőink után.
Mi történik ilyenkor valójában?
A kisgyerek még nem képes az érzelemszabélyozásra, a felnőtt (szülő) kell, hogy segítse őt ebben. A felnőtt, érett idegrendszerrel rendelkező személy segítségével meg tud valósulni az érzelemszabályozás, mivel a felnőtt aktiválásával helyreállítja az autonóm idegrendszer egyensúlyát. (Ez a koreguláció folyamata.) A gyerek akkor tudja gyakorolni a szabályozást, ha jelen van egy felnőtt, akivel együtt vesz ebben a folyamatban. Idővel a pici megtanulja, hogy az érzelmi állapotok megnevezhetők, kezelhetők és átmenetiek, és képes lesz az önszabályozásra, önmegnyugtatásra, teljes mértékben valamikor a kamaszkor vége felé.
A gyerekek tehát az okoseszközökkel egy tárgyat kapnak, amikor valójában egy személyre lenne szükségük, aki megnyugtatja őket, strukturát ad, kapcsolatot létesít velük és elősegíti az önszabályozást.
Ráadásul nem is akármilyen tárgyat! Az okoseszközök olyan módon veszik birtokba a pszichénket, hogy szinte azonnal függőséget alakítanak ki. Hogy ezt túlzás így kijelenteni? Gondoljunk bele, mennyire nehezen tudjuk félretenni az okostelefont, kikapcsolni a Netflixet vagy kilépni a netes játékból? Hányszor ragadunk ott késő éjszakáig a képernyő előtt, és másnap milyen állapotban szoktunk ébredni? Vajon hány reggel ébredünk úgy, hogy az első dolgunk a telefonunk után nyúlni? Erősebb függőség ez, mint a kávé vagy szinte bármilyen szerhasználat.
Az okoseszközök az agyunk élvezetközpontját stimulálják, dopaminfelszabadulással járnak együtt. Az emberi kapcsolódás révén pedig oxitocinfelszabadulás figyelhető meg. Bár a képernyőnézés és az okosszközök aktív használata kétségkívül élvezetet okoz, sosem nyújt tápláló, kielégítő, megnyugvást adó élményt. Ilyen módon nem alkalmas arra sem, hogy csökkentsük a stressz-szintünket (amire egy fárasztó és túlhajszolt nap végén a leginkább szükségünk van.) Gondoljunk vissza, könnyű volt-e elaludnunk, amikor legutóbb órákig daráltuk kedvenc sorozatunkat, vagy játszottunk a PC-nk előtt?
Tehát ha végeláthatatlanul görgetünk a közösségi médiában, vagy bármilyen aktív módon használjuk az eszközeinket (játszunk például), vagy egyszerűen csak bambulunk egy sorozatot vagy egy vicces, cuki videót, nem leszünk tőle hosszú távon jól. Kétségkívül kikapcsol és eltávolít a nehézségeinktől, de nem bír érzelemszabályozó funkcióval, nem tölt fel minket úgy, mint például a kapcsolat egy másik emberrel, vagy bármilyen egyéb hagyományos tevékenység (olvasás, hobbi, sport stb.). Annyira kedvezőtlenek az élettani hatásai, hogy némi teátrális túlzással azt is mondhatnánk, az okoseszközök túlzott használa tulajdonképpen önmagunk bántalmazása, de semmiképpen sem az önmagunkkal való jól bánás iskolapéldája!
Mindennek fényében valószínűleg nagy haszunkra válik, hogyha tudatosan és radikálisan csökkentjük a képernyő előtt aktívan és passzívan töltött időt! Mind a saját, mind a gyermekeink életében. Könnyen lehet, hogy eleinte nagy tiltakozást fog kiváltani, és nekünk sem lesz egyszerű "lejönnünk a szerről", vagyis korlátozni önmagunkat. Nem is arról van szó, hogy ki kellene hajítani az ablakon az összes okoseszközt (főleg, mert igen drága is a legtöbb). De a saját és a családunk jólléte érdekében hasznos lehet korlátozásokat bevezetni, és valami mással kitölteni az amúgy is egyre kevesebb szabadidőt. Nem teljes digitális böjt, hanem egyfajta bölcs diéta, mely egyaránt szolgálja testi és lelki egészégünket, jobbá teszi életminőségünket.
