Túlzás nélkül állíthatom, hogy ezt a könyvet minden nőnek érdemes elolvasnia. Sőt, nem csak nekik. A szerző biztonsági szakértő, az erőszakos bűncselekmények és azok elkerülésének specialistája. Ügyfelei között titkosszolgálatok, városok önkormányzatai, az amerikai kormány és közismert hírességek is előfordulnak. Jól ismeri az erőszak természetét, megjelenési formáit - és azt is, mit tehetünk, hogy elkerüljük az áldozattá válást. 

Mert sokat tehetünk magunkért. 

Kivéve azokat az (egyébként statisztikailag meglepően ritka) cselekményeket, amikor vadidegenek minden szó nélkül fegyvert fognak ránk, a legtöbb esetben az erőszak előre jelezhető és sokszor meg is előzhető. Az erőszakos cselekmények elkövetői a leggyakrabban ismerőseink közül kerülnek ki. Az utcán elkövetett cselekmények esetében is gyakori, hogy az elkövető szóba elegyedik áldozatával, bizalmába férközik, majd később lendül támadásba. 

Biztonságunk sarkpontja az intuíciónk, mely veszélyhelyzetekben sokkal értékesebbnek bizonyul, mint a racionális gondolkodásunk vagy éppen a tudatos ismereteink. Sok erőszakot elszenvedett áldozat számol be arról, hogy az első pillanatban érezte, valami nincs rendben az utcán hozzá lépő idegennel, vagy éppen azzal a randipartnerrel, akivel később, minden baljós előérzete ellenére, összekötötte az életét. Mi magunk is érezhettük már olykor, hogy "tudtam, hogy nem jól teszem", és mégis megtettük. Ez azt jelenti, hogy vettük ugyan a vészjelzéseket, de nem hallgattuk rájuk, nem tiszteltük saját belső hangunkat. Mi vagyunk az egyetlen faj - így de Becker -, akik tudatos döntés eredményeképpen nem foglalkozunk a természetes túlélés jelzéseivel, sőt, szándékosan figyelmen kívül hagyjuk azokat. 

 A nők - neveltetésüknél fogva és a társadalmi elvárások, sztereotípiák miatt - sokszor azért esnek áldozatul erőszakos bűncselekményeknek, mert nem akarnak udvariatlannak tűnni, még egy vadidegen, gyanút keltő emberrel szemben sem. Nőként azt tanítják nekünk, legyünk kedvesek, együttműködőek - és sokszor emiatt kerülünk bajba.

Képzeljük csak el, hogy a liftre várunk, és amikor kinyílik az ajtó, a fülkében egy férfi áll. Félelem fut át rajtunk. Nem tudjuk megmondani, miért, de ősztönösen veszélyt észlelünk, azaz jelez az intuíciónk. Hányan reagáunk úgy, hogy elnyomjuk magunkban a természesen félelemérzetet (mely sokszor a túlélésünk kulcsa), és megis beszállunk a liftbe, mert nem akarunk udvariatlannak tűnni, megbántani (az egyébként vadidegen) utast? Meggyőzzük magunkat, hogy butaság, amit érzünk, és belépünk a fülkébe. Mi a nagyobb butaság - teszi fel de Becker a kérdést -: megvárni a következő liftet vagy beszállni egy hangszigetelt fémkalitkába egy idegennel, akitől félünk?

Egyszer részt vettem egy nőknek szervezett önvédelmi szemináriumon, ahol a konkrét önvédelmi fogásokon túl oktatás tárgyává tették, hogy nem kell udvariasnak lennünk, ha valaki leszólít bennünket, és mi nem akarunk szóba állni vele. Vagy nem kell ajtót nyitnunk egy gyanús külsejű alaknak, mondjon bármilyen szívhez szóló monológot is. Nem véletlenül töltöttünk el ezzel legalább egy órát. A ragadozó típusú elkövetők ugyanis éppen ezt használják ki, hogy mi nők, gyakran nem merünk határozottan nemet mondani, nyílt visszautasítással reagálni, de sokszor még szó nélkül odébb sétálni sem. Egyszerűen, mert így neveltek bennünket. Azonban még mindig összehasonlíthatatlanul jobb, ha valaki bunkónak gondol bennünket, mert nem állunk vele szóba a sőtét és elhagyott buszmegállóban, mint hogy bűncselekmény áldozatává váljunk. Úgy tűnik, nőként sokszor engedélyt kell adnunk magunknak, hogy ösztöneinkre, megérzéseinkre hallgassunk és megvédhessük magunkat. 

A legfontosabb tanács, amit Gavin de Becker ad, hogy "figyelj a saját jelzéseidre". Azaz bármikor, bárkivel kapcsolatban, bármilyen helyzetben felmerül, hogy valami nincs rendben, ezt tekintsük intuíciónk jelzésének és hallgassunk rá. 

A szerzőnek a kapcsolaton belüli erőszakról is van érdemi mondanivalója, erről egy következő bejegyzésben írok.