Az előző bejegyzésben az anyai kiégés jelensége volt a fókuszunkban, ma pedig azt járjuk körül, mit tehetünk, hogy megelőzzük ezt, illetve akkor, ha gyanítjuk, hogy bennünket is érint ez a probléma. Úgy vettem észre, ezek a legmarkánsabb sarokpontok, akár preventíve tekintünk a kiégésre, akár egy már fennálló állapotot szeretnénk jobb irányba mozdítani. Természetesen szabadon kiegészíthető a lista; fontos, hogy megtaláljuk azt, ami személyre szabottan a legmegfelelőbb számunkra.

1. Bánjunk jól magunkkal is!

Úgy tűnhet, hogy a csapból is a lassan kissé elhasználódni látszó "énidő" fogalma folyik, ám nem véletlenül szerepel ez az első helyen! Családanyaként érezhetjük úgy, hogy magunkra már nem jut sem időnk, sem energiánk. Emögött legtöbbször az áll, hogy önmagunk számára nem vagyunk, nem lehetünk fontosak! Sok anya hajlamos magát az utolsó helyre sorolni. Hiszen amikor hegyekben áll a mosatlan, a szennyes, a gyerekeink a fejünkön ugrálnak és vacsora sem főzi meg magát, akkor reménytelennek vagy éppen felesleges időpocsékolásnak tűnhet, hogy magunkkal foglalkozzunk. Amikor "dandárja van réten a munkának", akkor valóban nem vonulhatunk félre, épp ezért fontos, hogy legyenek dedikált, rendszeres(!) alkalmak, amikor mindent és mindenkit félretéve csak mi számítunk.
A legfontosabb, hogy ezeket az időket előre jelöljük ki, egyeztessünk, szervezzük és csakis a legeslegvégső esetben térjünk el tőle! Így egyrészt könnyebb beilleszteni őket a meglehetősen zsúfolt időkeretünkbe, másrészt sokszor a várakozás, az előre örülés is segít. Ha tudjuk, hogy másnap reggel lesz szabad másfél óránk, amikor azt csinálhatunk, amihez csak kedvünk van, akkor könnyebb helytállnunk az aznapi nehézségek közepette. A rendszeresség is elengedhetetlen - ha 2-3 hetente, random van néhány szabad óránk, az több, mint a semmi, a kiégésre azonban a nagyjából állandó és tervezhető énidő a legjobb orvosság.
Az előre kijelölt időn kívül pedig vegyünk észre és ragadjunk meg minden alkalmat, amikor picit visszavonulhatunk. A gyerekek alvásideje például tipikusan ilyen alkalom. (Erről korábban már esett szó).

2. Emberi kapcsolatok

Könnyen elmagányosodhatunk a GYED/GYES évei alatt. Megritkulnak az emberi kapcsolataink, korlátozott a mozgásterünk, és sokszor heteken át az este munkából hazatérő társunk az egyetlen felnőtt társaságunk. Az elszigetelődés pedig nagyon rosszat tesz a mentális egészségünknek. Tehetünk érte, hogy ez ne így legyen! Értelemszerűen egy világjárvány kellős közepén még inkább korlátozva érezhetjük magunkat, ám az esetlegesen az online térben vagy telefonon megvalósuló kapcsolattartás is jócskán több, mint a semmi! Amikor pedig lehetőségünk nyílik, tudatosan keressük általunk kedvelt felnőtt emberek (értsd: barátok, családtagok, más rokonszenves, hasonló élethelyzetben lévő anyukák) társaságát. A meleg, támogató, megtartó emberi kapcsolatok az egyik legfontosabb védőfaktor, legyen szó - kis túlzással - szinte bármilyen pszichés vagy pszichoszomatikus problémáról. Éljünk vele!

3. Kérjünk segítséget

A párunktól, a családunktól, a barátainktól, a szomszédtól vagy - ha megengedhetjük magunknak - egy bébiszittertől. A legfontosabb, hogy aki segít, az a mi igényeink szerint segítsen, tehát ne a lakást takarítsa ki, ha mi valójában arra vágyunk, hogy a gyerekeinkre vigyázzon egy kicsit, és ne főzni akarjon, mikor éppen az a kedvenc házimunkánk, ami egy kis felüdülést jelent a teendőink sűrűjében. Merjük megfogalmazni az igényeinket! Mi aktuálisan a legnehezebb? Melyik az a teher, amit a legnehezebb most egyedül cipelni? 

4. Testmozgás

A testmozgás akkor is melegen ajánlott, ha szívünk szerint nem ezzel töltenénk a kevéske szabadidőnket. Találjuk meg a hozzánk leginkább illő (vagy a legkevésbe utált) mozgásformát, és rendszeresen gyakoroljuk. A sport nem csupán a testünkre gyakorol jó hatást, hanem a pszichénkre is, így mindenképp érdemes időt szánnunk rá, akkor is, ha "nemszeretem" tevékenységnek, letudandó feladatnak tűnik. Érezzük magunkat bármilyen fáradtnak, egy erőnlétünkhöz igazodó sporttevékenység jó hatással lesz ránk. Fizikai aktivitás közben (egyebek mellett) endorfin, dopamin és szerotonin szabadul fel a szervezetünkben, amelyekről egyszerűen csak annyit mondhatunk: pontosan erre van szükségünk! Áldásos hatását már pár alkalom után érezhetjük, s könnyen lehet, hogy hamarosan ragaszkodni fogunk hozzá!

5. Kevesebb elvárás - önmagunk felé

Tudom, hogy a maximalizmus és a perfekcionizmus nem olyan vonások, amelyektől egy csettintéssel megszabadulhatunk, mégis igyekezzünk tudatosan engedni az önmagunk felé támasztott elvárásainkból, amennyit csak lehet. Nem biztos, hogy minden étkezésnek frissen, bio alapanyagokból kell készülnie, és talán az sem baj, ha lapul néhány porcica a sötét közlekedőfolyosó sarkában, vagy néha csak rácsukjuk a szekrényajtót a vasalatlan ruhákra. Tekintsük át, mi az, amihez mindenképp ragaszkodunk, és miből tudunk engedni. Ne fogadjuk el válaszként azt, hogy semmiből!
Az is teljesen rendben van, hogy nem tudjuk minden pillanatban a türelmünk, következetességünk és kedvességünk maximumát nyújtani a gyermekeink felé. Valószínűleg él bennünk egy kép arról, hogy mllyen az ideális anya (és ennek akarunk megfelelni). Találjuk meg a módját, hogyan ültethető át a realitásba az anyai működésünk. Vegyük észre, amikor "keveselljük", bántjuk, leértékeljük éppen önmagunkat és keressük meg helyette azt, hogy mik az erősségeink. Itt sem érvényes válasz az, hogy semmi! 

+1 Merjünk segítséget kérni - szakembertől

Ha úgy érezzük, hogy az anyaság túlnő rajtunk, ha nehezen érkezünk meg ebbe a szerepbe, és minden nap, legalább két héten át kilátástalannak, monotonnak éljük meg a mindennapokat, nem tudunk örömet találni a gyerekekkel töltött időben vagy bármilyen más nehézségünk támad, keressünk fel egy szakembert. Ő segít körvonalazni, mi valójában a probléma (kimerültség, kiégés, esetleg szülés utáni depresszió vagy egyéb). Abban is segítséget tud nyújtani, hogyan közelítsük egymáshoz az ideálisnak vélt szülői működésünket és a realitást.  Támogatása mellett feltárhatjuk, milyen mintákat hozunk magunkkal a származási családunkból, mivel azonosulunk vagy épp ellenazonosulunk akár tudattalanul is. Azt is felismerhetjük, melyek azok a mozgatórugók, amelyek szabotálják, hogy anyaként (is) jól vagy jobban érezzük magunkat a bőrünkben. 

"Ugyan már! Nekem két gyerek, építkezés és három műszak és nulla segítség mellett időm sem volt ilyesmire!"

"Na tessék, egy újabb first world problem!  Úri huncutság! Jó dolgukban már azt se tudják, mit csináljanak!"

"Hát nem tudom... ÉN nagyon boldog voltam mindhárom gyermekem születésekor. Komolyan, minek az ilyennek gyerek?!"

Ezeket a mondatokat egy szülés utáni depresszióval foglalkozó cikk kommentszekciójában olvastam nemrég. A hozzászólások jól tükrözik, mennyire hajlamos a társadalom stigmatizálni vagy éppen bagatellizálni a posztpartum depresszióban szenvedő anyák problémáit, illetve bármilyen nehézséget, amellyel az édesanyák szembenéznek a babás-kisgyermekes időszakban.

Ebben a posztban a depresszióhoz sok tekintetben hasonló jelenségről lesz szó: az anyai kiégésről. Sokan a depresszió előfutárának, vagy akár azzal ekvivalensnek tartják a kiégést, azonban fontos tudnunk, hogy míg a depresszió mentális zavar, melynek diagnosztizálása pszichiáteri kompetencia, addig a kiégés egy olyan tünetegyüttes, melynek vezető oka a hosszan tartó, krónikus, az erőforrásainkat meghaladó distressz. 

A társdalmi megítélése mindkét jelenségnek meglehetősen vegyes: úgy tűnhet, hogy mind a posztpartum depresszió, mind pedig a "szimpla" anyai kiégés olyasmi, amiben "egy jó anya" nem szenved. Az témát körüllengő társadalmi mítoszokból úgy látszik, az anyaságról csakis szuperlatívuszokban szabad beszélni. Farasztónak megterhelőnek megélni esetleg titokban, de akkor is mosolyogva illik, s azonnal hozzá kell tenni, hogy "természetesen imádom a gyereke(i)met!". Segítséget kérni luxusnak számít (sajnos anyagilag sem engedheti meg magának a legtöbb magyar család), de nem is igazán ildomos. Hiszen az anya "úgyis csak otthon van", igazán belefér az idejébe az úgynevezett láthatatatlan munka, azaz a házimunka és a gyermekneveléssel kapcsolatos teendők sora, nem igaz?

A rossz anyák égnek ki? 

Az elérhető vizsgálatokból és szakirodalomból úgy tűnik, hogy épp ellenkezőleg: azok az anyák hajlamosabbak a kiégésre, akik igyekeznek a maximumot nyújtani, akár erejükön felül teljesíteni. Gyakran hosszú éveken át. Gyakran felnőtt társaság nélkül, egy vagy több babával/kisgyerekkel, az ő igényeiket igyekezve maximálisan kiszolgálni. Gyakran kávészünet, dedikált ebédidő, szabadság és kikapcsolódás nélkül. Az anyák (és az apák is sokszor) fokozott érzelmi megterhelésnek vannak kitéve, nagy a felelősségük és legtöbbször kevés visszajelzést kapnak. A "jó anya" mítosza pedig rózsaszín vattacukorként lep be mindent, és könnyen lehet bűntudata annak az anyának, aki - a társadalmi üzenettel ellentétben - nem tudja élvezni anyasága minden percét... És bár van igazság abban, hogy ezek az évek - visszatekintve! - gyorsan elrepülnek, a napok sokszor tűnhetnek végeláthatlanul hosszúnak, monotonnak és kilátástalannak. 
Fontos hajlamosító tényező továbbá, ha nem reális, hanem idealisztikus elképzeléseink vannak az anyaszerepről. Ez több forrásból fakadhat (észlelt vagy valós társadalmi elvárások, a közösségi média befolyása), ám a legfontosabb faktor, hogy mit hozunk magunkkal a származási családunkból. Ha nem volt elérhető mintánk, vagy éppen nagyon nem azt akarjuk követni, amit otthon látunk, akkor könnyebben lehetnek irreális és teljesíthetetlen elvárásaink önmagunk felé. 

Az anyai kiégés tünetei

Kiégni - akár anyaként, akár bármilyen más szerepkörben - nem egyik pillanatról a másikra szoktunk. Legtöbbször ez a folyamat, egy lejtő, melynek sokszor csak a legalja felé közelítve vesszük észre (vagy veszi észre a környezetünk), hogy valami baj van. Már ha észrevesszük egyáltalán. A szindróma észlelését nagymértékben megnehezíti. hogy a témának nagyon erős a tabu jellege. Valahogy természetes, hogy az anyák fáradtak, kimerültek, mindent a családjuknak rendelnek alá, és nagyon vékony a határvonal a kimerültség és a kiégés között! 

Vezető tünetek lehetnek:

• ha gyakran érezzük, hogy a korábban rutinnak számító feladataink túlnőnek rajtunk, nem vagy alig tudunk megbirkózni velük
• naponta többször, heteken sokszor érezzük azt, hogy mindenből és mindenkiből elegünk van, csakis arra vágyunk, hogy mindenki hagyjon végre békén
• érzelmileg eltávolodunk a szeretteinktől, megterhelőnek érezzük a velük töltött időt
• ha adódik is szabadidőnk, nem igazán tudunk mit kezdeni vele, kiüresedettnek érezzük magunkat
• a depresszióhoz hasonló tünetek, tehát borúlátó, kilátástalan gondolataink vannak, reggelente nehezen kelünk fel (és nem csupán a gyakran társuló kialvatlanság miatt), jelentősen megnövekedett vagy csökkent az étvágyunk, monotonnak és elkeserítőnek éljük meg a mindennapokat
• agresszív gondolatok és késztetések (önmagunk vagy a gyermekeink irányába)
• különféle pótcselekvésekhez folyamodunk: nassolás, végeláthatlatan okostelefonozás, bármilyen feszültséglevezető rossz szokás, esetleg szerhasználat

Amennyiben ez utóbbi hármat észleljük magunkon, akkor fontos, hogy mihamarabb keressünk fel egy szakembert, mert ezek akár a depresszió vagy más zavar tünetei is lehetnek!

Ami biztosan nem segít

Nem megoldás, ha homokba dugjuk a fejünket vagy összeszorítjuk a fogunkat, hogy majd elmúlik. Igaz ugyan, hogy egyszer tényleg elmúlik ez a megterhelő időszak, ám nagyon nem mindegy, mit élünk át közben, s hogyan jövünk ki belőle! Nem segít az sem, ha ostorozzuk magunkat, ha olyan mondatokat mantrázunk, hogy "mások is bírják, nekem is kéne!" "mi lehet a baj velem? Biztosan rémes anya vagyok!" és hasonló önbántalmazó gondolatok.
Nagyon mérgező lehet, ha a környezetünkből olyan üzenetek érkeznek, hogy "örülj, hogy legalább van családod és van kiről gondoskodnod", "inkább hálásnak kellene lenned a gyermekeidért", "sok meddő és gyermekre vágyó nő cserélne veled", "hamar elrepülnek ezek az évek, élvezd ki minden percét!" stb. Ez az úgynevezett toxikus pozitivitás jelensége, mely elmondhatatlanul romboló hatású, és legtöbbször még rosszabbul érezzük magunkat tőle. 

Arról, hogy mit tehetünk, ha a kiégés tüneteit észleljük magunkon, egy következő bejegyzésben lesz szó.

"Császároztak? Akkor te nem is szültél!"

"Programcsászár? Szóval a könnyebbik utat választottad!"

"Császár lett a vége? Akkor számolj vele, hogy tejed se lesz, és a kötődéssel is gondok adódhatnak!"

Mi a közös ezekben a kissé lesajnáló hangulatú mondatokban? Az, hogy - fogalmazzunk finoman - mindegyik csacsiság. És írjunk bár 2021-et, nevezzük magunkat információs társadalomnak, még mindig rendszeresen elhangzanak ilyen és ehhez hasonló a mondatok. Így annak apropóján, hogy április a császármetszéssel kapcsolatos informálódás, közbeszéd hónapja, érdemes és kell is beszélni róla.

Íme 8 + 1 tény a császármetszésről.

1. A császármetszés, vagy ahogy orvosi körökben gyakran emlegetik, a szekció (latin neve sectio caesarea) rutin eljárásnak számító, ám attól még nagy hasi műtét, melyből az édesanyának fel kell épülnie. A legtöbb kórházban ma már a szülés után 6-8 órával lábra állítják (mobilizálják) az anyákat, és ha a protokoll szerinti hat hetes kontrollon az orvos mindent rendben talál, akkor legtöbbször minden további tájékoztatás nélkül zöld utat ad (a sporthoz, a házasélethez stb.).
Szó sincs azonban arról, hogy 6 óra vagy 6 hét elegendő lenne a teljes regenerálódáshoz! Mint minden nagy horderejű operáció után, a testnek idő kell, hogy meggyógyítsa önmagát és fokozatosan visszatérhessen a várandósság előtti működéséhez. Arról, hogy mi történik az operáció során, és mi magunk mit tehetünk a felépülésünkért, a Császárvonal szakmai oldalán találhatunk kiemelkedően hasznos és sokrétű információkat. A szakemberek abban is iránymutatást adnak, hogy esetleges nehézségek esetén hová, kikhez fordulhatunk. Szívből ajánlom ezt a weboldalt, a hozzá tartozó közösségi oldalakat és a mobilapplikációt is, akár császármetszésre készülés esetén, akár az operáció után.

2. Ma Magyarországon a császármetszések aránya kb. 40%. Sok szakember ez szerint indokolatlanul magas (pl. a WHO ajánlásához képest). Pszichológusként nem kompetenciám ennek megítélése, az azonban biztos, hogy nagyon sok édesanya érintett. Császármetszésre kerülhet sor egy előre tudott időpontban (tervezett vagy programcsászár). Ez akkor a legvalószínűbb, ha előre tudható, hogy a természetes szülés (illetve a vajúdás) veszélyeztetné az édesanya vagy a magzat egészségét. Sürgésségi császármetszésről akkor beszélünk, amikor a megindult vajúdás közben észlelt komplikáció indikálja az életmentő operációt. 

3. A császármetszés nem a szülés "könnyebbik" módja. Magyarországon a hatályos jogszabályok értelmében akkor végezhető el a műtét, ha a hüvelyi úton történő szülés kockázata nagyobb vagy közel azonos, mint az operációé. Hivatalosan tehát az édesanya erről nem dönthet, nem kérheti - alapos orvosi indokok hiányában - a terhesség műtéti befejezését. Az, hogy az anya így szeretne szülni, nem műtéti indikáció tehát. (Persze bizonyára van az a pénz és van az az orvos, de ez kívül esik ezen a diskurzuson.)
Mint minden mesterséges beavatkozásnak, a császármetszésnek is megvan a felépülési ideje, és a lehetséges kockázatai, szövődményei. (Erről szintén sokat olvashatunk a Császárvonal tudástárában.) A fájdalom megélése egy meglehetősen szubjektív élmény, ám nagyon sok nő, aki szült hüvelyi úton és császármetszéssel, számol be arról, hogy az operáció utáni, akár hetekig elhúzódó fájdalom jóval nagyobb mértékű, mint a természetes szülést követően, és a regeneráció ideje is összehasonlíthatatlanul hosszabb. Nem beszélve arról, hogy friss, fájó hasi sebbel is ell kell látni az újszülött babát.

4. A császármetszés is szülés! A hétköznapi beszédben, anyukás csoportokban vagy szimplán csak a homokozó mellett gyakran elhangzó mondat, hogy aki császárral szült, az nem is szült valójában. Tény, hogy ily módon a vajúdás és a kitolás részlegesen vagy teljes mértékben elmarad, ám semmiben sem kevesebb az az édesanya, aki a műtőasztalon hozza világra a gyermekét! A szülés az szülés, történjen bármilyen körülmények között. Egyre elterjedtebb a hasi szülés megnevezés is, mely szintén azt erősíti, hogy a császármetszés nem kevesebb (és nem is több), mint a hüvelyi szülés, hanem más. 

5. Önmagában a császármetszés nincs hatással a szoptatás vagy a kötődés alakulására. Szó sincs tehát arról, hogy a "császáros" anyák ne tudnának szoptatni vagy hogy a "császáros" babák ne tudnának a későbbiekben biztonságosan kötődni. A szoptatás sikerességét számtalan biológiai és lélektani tényező befolyásolja. A kötődés alakulását pedig korábbi posztokban részletesebben körüljártuk.

6. A császármetszés nem szükségképpen traumatikus élmény. Manapság is rengeteg tévhit kering a császármetszés pszichológiai következményei körül. Elterjedt - ám téves - elképzelés, hogy a műtéti szülés mindenképpen traumatikus mind az édesanyára mind az újszülöttre nézve. Egyre több kutatás erősíti meg, hogy a születésünk élménye maradandó hatást gyakorol ránk (még ha nem is emlékszünk rá). Nem kapunk ennyire egyértelmű eredményeket, ha azt akarjuk vizsgálni, hogy önmagában az a tény, hogy egy gyermek császármetszéssel jött világra, befolyásolja-e, és ha igen, milyen módon és mértékben a személyiségfejlődését. Az operáció lehet traumatizáló mind az anyára, mind az újszülöttre, mind pedig az anya-gyermek kapcsolatra nézve, azonban egy jól megélt vagy feldolgozott császármetszés komoly motivációs bázisul és erőforrásul is szolgálhat.  

7. Van, hogy a császármetszés valóban traumatikus élmény az édesanya számára. A posztpartum (szülés utáni) depresszió kialakulásában a császármetszés számottevő rizikótényező. A szülésélmény minden édesanya számára meghatározó. Még akkor is időbe telhet feldolgozni, integrálni, ha alapvetően pozitívnak élte meg az anya. Ha pedig negatív érzések kapcsolódnak hozzá, akkor egyértelműen "nehezített pálya" a szülés feldolgozása. Adott esetben akár szakember segítségére is szükség lehet.
Az olyan mondatok, mint "örülj, hogy egészségesek vagytok, csak ez számít" a legjobb szándék ellenére is rombolóak lehetnek, hiszen az anya élményeit, érzéseit érvényteleníti, veszi semmibe. Ez az átkeretetés csakis akkor lehet érvényes, ha maga az édesanya jut el idáig úgy, hogy feldolgozta és integrálta a szülés tapasztalatait és békességre tud jutni ebben. Legyünk türelmesek, megértőek és empatikusak önmagunk és egymás irányába. 

8. Egyszer császár, nem mindig császár! Sokan a mai napig úgy tudják, hogyha valaki egyszer császármetszéssel szült, akkor utána már csakis így hozhatja világra a többi gyermekét. Ez azonban szerencsére nem igaz. A következő szülés módja nagy mértékben függ attól, hogy az előzetes császármetszés milyen indokkal történt. Ha ez az ok nem ismétlődik, akkor nagy esély van a természetes szülésre. Ma már egyre több a sikeres VBAC (császármetszés utáni hüvelyi szülés - Vaginal Birth after Caesarean, innen a rövidítés). Ha az előző császármetszést indikáló okok nem állnak fenn, akkor egyre több kórház és orvos támogatja a hüvelyi szülést. Érdemes tájékozódni az egyes intézmények protokolljáról, és (ha van), az orvosunk szemléletmódjáról. A legtöbb esetben a természetes szülés anyai és magzati kockázata alacsonyabb - még előzetes császármetszést követően is. 

+1 A császármetszést nem lehet "bevonzani"! Ma már sok édesanya tudatosan készül a szülésre, esetleg szülésfelkészítő kurzuson is részt vesz, tájékozódik. Sokan azért nem foglalkoznak a csszármetszés eshetőségével, mert attól tartanak, ha már csak gondolnak rá, akkor "bevonzzák". Ez azonban nem igaz. "Bevonzani" (jelentsen ez bármit) egy operációt nem lehet. A legjobb módja annak, hogy - amennyire ez lehetséges - , mi irányítsuk az események alakulását, hogy felkészülünk, amire csak lehet, és tájékozottan, tudatosan indulunk el életünk talán legmeghatározóbb élménye, a szülésünk felé.

Pár hetesek voltak az ikreim, amikor egy anyatársammal váltottunk szót (hasonló korú gyermek édesanyja), és megemlítettem neki, milyen nehéz ez az anyaság, úgy szeretném jól csinálni, de tele vagyok kérdésekkel, és időnként el is bizonytalanodom, vajon tényleg jól csinálom-e? Mire ő felvonta a szemöldökét és kibökte: egyetemet végeztél, mégis bizonytalan vagy? Mire én kissé szégyenkezve vallottam meg, hogy igen... Több diplomám is van, egyiket se magabiztosságból szereztem. Erre ő csak megcsóválta a fejét, hogy mire volt akkor jó a pszichológia szak?! Nem tudtam akkor válaszolni, de ma már csak azt mondanám, pszichológus oklevelet kaptam a kezembe, nem a bölcsek kövét. És még azt is hozzátenném, szerintem teljesen normális, sőt egészséges, ha kérdéseim vannak. Az lenne a baj, ha nem lennének...

Amikor megtudjuk, hogy gyermeket várunk (sőt, akár már előtte is), elkezdenek körvonalazódni az elképzeléseink arról, mi hogyan szeretnénk majd nevelni őt. Esetleg elolvasunk egy-két könyvet, és átgondoljuk, mi hogyan nevelkedtünk, s azok közül az irányelvek közül mit szeretnénk továbbadni, s melyek helyett próbálnánk ki inkább valami mást. Ám vértezzük fel magunkat bármennyire is a várandósság hónapjai alatt, amikor kezünkbe fogjuk az apró törékeny, mégis lenyűgözően erős és életrevaló babánkat, elönthet minket a bizonytalanság. Kezdő anyaként (s még később is) a legtöbben tele vagyunk kérdésekkel. Ezek abból fakadnak, hogy szeretnénk jól csinálni, a legjobbat nyújtani a babánk számára. Na de ki tudja,hogy mi a legjobb? Mit is írt az a könyv? De várjunk, egy másik cikkben meg teljesen mást olvastunk… Aztán erre is rátromfol valaki, "nehogy már könyvből nevelj!", meg "hallgass az ösztöneidre, te tudod, mi neki a legjobb", ami önmagában csodálatos lenne, ha nem fedné el őket a sok kívülről és bizony önmagunkból is érkező zaj, sokféle hang.

Mindannyian bizonytalanok vagyunk az anyaszerepben kisebb-nagyobb mértékben. Azt gondolom, legtöbbször azok is, akik harsogva hangoztatják ennek ellenkezőjét. Sokszor a „senki nem szóljon bele, majd én tudom, az én gyerekem” arroganciája mögött is ez húzódik. A beleszólás, a kritika, a kéretlen véleménynyilvánítás és legfőképpen az ítélkezés mögött pedig egészen biztosan! Mégis, a momshaming jelenségét szinte minden anya ismeri és (tegyük a kezünket a szívünkre), nem mindig csak áldozatként...

Az első időszak különösen nehéz, hiszen nem igazán érkezik még visszajelzés (a babánktól például), hogy jól csináljuk-e, amit csinálunk. A bizonytalanság közepette szükségünk lehet kapaszkodókra. Az elveink, elképzeléseink olyan fogódzókként szolgálhatnak, amelyek segítségével jó anyának érezhetjük magunkat. Ez mindenkinél más lehet: a hozzátáplálás (mikor kezdjük, mivel kezdjük, kaphat-e hozzáadott cukrot tartalmazót), nézhet-e a képernyőt, milyen játékokkal játszhat (csakis fa, vagy Montessori, vagy jöhetnek a villogó-zenélő, interaktív izék), anya rápillant-e az okostelefonjára a baba jelenlétében, vagy lenémítva hever a sarokban (a telefon, nem a gyerek) stb. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a legtöbb anya igyekszik a tőle telhető legjobbat tenni. Kevesen vannak, akik direkt ártani akarnának, és az egyébként is már a bántalmazás (és sokszor a patológia) témaköre. Az is biztos, hogy hibákat is követünk el mindannyian, szándékunk ellenére. És ez is teljesen rendben van így.

Ha az elképzeléseink mentén cselekszünk, akkor jó és kompetens anyának érezhetjük magunkat, ami elemi szükségletünk! Nehezen érinthet, ha mások kritikával illetik azt, amihez mi tartjuk magunkat. Hiszen mi köze hozzá?! Dühítő, ha valaki kéretlenül vélemenyt nyilvánít. És kevés iritálóbb dolog van, mint mint meghallgatni a "tutit", az észosztást. Ezúton is mély együttérzésemet szeretném kifejezni azoknak az anyáknak, akik ezt átélik (tehát nagyjából az összesnek).
De ha mindannyiunk közös osztályrésze a kiritikával illetettség élménye, akkor miért csináljuk mi anyák is, egymással? Miért húzzuk el látványosan a szánkat, küldünk lesújtó pillantásokat, teszünk félhangos megjegyzéseket személyesen? És az online térben miért vetkőzzük le maradék gátlásainkat is, és bántunk, ítélkezünk, leszólunk, kiosztunk kíméletlenül? És nem azokban az esetekben, amikor pl. valaki megüti a gyermekét (ami egyébként bűncselekmény), hanem mert az anyatársunk császárral szült, nyilvánosan szoptat vagy éppen tápszert ad, almalevet kínál (amiben, neadjisten, hozzáadott cukor van) vagy csak biorépát biobulátával, rajzfilmet enged nézni, interaktív játékot vesz... Miért sietünk kiosztani egymásnak a manapság sajnos oly divatos "szaranya" díjat? Talán azért, mert amíg másnak átadjuk és megtartjuk a hozzá járó beszédet, egy pillanatra elhalványul a kételyünk abban, hogy mi vajon elég jól csináljuk-e?
Sokszor azt is nehéz lehet átélni, ha valaki a mi meggyőződéseinkkel homlokegyenest ellentétesen neveli a gyermekét, s a gyermek mégis láthatóan kiegyensúlyozott, jól fejlődik. Hiszen akkor egy pillanatra megkérdőjeleződhetnek a mi döntéseink, a mi elveink és ezzel meginoghatnak a kapaszkodóink is. Akkor vajon mi jól csináljuk? Egyébként is szeretjük olyan emberekkel körülvenni magunkat, akik ugyanazt gondolják, mint mi.

Legtöbbször nem ismerjük az anyatársunk egész történetét. Egy-egy kiragadott pillanatot látunk, egy aktuális nehézséget, de arról szinte semmit, hogy hogyan éli a mindennapjait a gyerek(ei)vel. Arról pedig, hogy hogyan éli meg, még kevesebbet. Sosem tudhatjuk, a másikunk honnan jön, mit cipel a puttonyában, vele hogy bántak gyermekként, milyenek az életkörülményei és hogy érzi magát. Könnyű azt mondani, hogy "velem se bántak túl jól a szüleim, majd én másképp csinálom!". Megcselekedni annál nehezebb. A gyermekkori mintáink - ha nem dolgozzuk őket át - gyakran mint egy gumikötél, rántanak vissza minket, legyen mégoly erős is a szándék, hogy messzire távolodjunk tőlük. Legyünk hát megengedőbbek anyaként - önmagunkkal és anyatársainkkal is.

Számtalan módon lehetünk jó anyák. De az biztos, hogy az anyatársaink megszégyenítése, a fölöttük való ítélkezés nem tartozik közéjük.

Ha ennek a posztnak azt az alcímet adtam volna, hogy "a pszichológus tanácsai", akkor lehet, hogy jobban futna. De hát a marketing sosem volt az erős oldalam. Inkább legyen ez egy 10 hónapja kialvatlan anya gyakorlatai tippjeinek gyűjteménye, szigorúan szubjektív lista. Még az is megeshet, hogy nyomokban ellentmondásokat tartalmaz! Mindenesetre, nekem ezek váltak be - egyik sem a tuti módszer, de mind a könnyebb mindennapokat szolgálja. 

1. Jó sok szénhidrát

A testünk kimerült, energiára van szüksége. A fáradt agyunknak és megviselt idegrendszerünknek pedig glükózra. Méghozzá gyorsan mozgósítható, instant energia kell! Ezt legjobban a gyorsan felszívódó szénhidrátokból tudjuk megszerezni: csoki, keksz, péksütemények. Azt is észrevettem, hogy minél kevesebbet alszom, annál inkább megkívánom ezeket, s annál kevésbé vágyom egy nagy tál barnarizsre lencsével és brokkolival. Nem véletlenül! Egy kis kényeztetés a pszichénknek is jót tesz, hát engedjünk a kísértésnek (időnként). 

2. Mégse olyan sok szénhidrát

A gyorsan felszívódó (egyszerű) szénhidrátok gyorsan megemelik a vércukorszintünket, majd szorosan a nyomában az inzulintermelésünk is felpörög. Hamar feléljük ezeket az üzemanyagokat, ám a tápértékük szinte nulla, így hosszabb távon nemhogy támogatnánk, hanem még jobban lemerítjük a szervezetünket. Ráadásul ezek üres kalóriák csupán, tápértékük elhanyagolható. A növekvő fenekünket nézni pedig elég szomorú látvány, ne rontsuk ezzel még jobban az egyébként sem túl rózsás hangulatunkat. A testünknek fokozott támogatásra van szüksége, ne terheljük nehezen emészthető ételekkel, junk fooddal. Tápláljuk inkább friss zöldséggel-gyümölccsel, megnövelt vitamin- és nyomelembevitellel. És ne feledjük: a kialvatlanság egyszer elmúlik, a kilók viszont megmaradnak, szóval figyeljünk oda az egészségünkre.

3. Testmozgás

Furcsa lehet, hogy kimerült állapotban a mozgást propagálom, de úgy tapasztaltam, a fizikai aktivitás még erre is gyógyír. Természetesen nem most kell megdönteni az egyéni rekordunkat, de egy órás séta a friss levegőn, tartásjavító gyakorlatok (ha másra éppen nincs is erőnk), jobb napokon pedig egy könnyed, teljes testünket átmozgató gyakorlatsor csodát tesz! A testünk felfrissül és a kedvünk is garantáltan jobb lesz.

4. Aktivitás

Nagy lehet a kísértés, hogy a kanapén vagy a földön ülve punnyadjunk és üres tekintettel bámuljuk a telefonunkat (vagy csak magunk elé), ha a gyerekek épp jól eljátszanak. De egy kis takarítás vagy rendrakás is felszabadító érzés. Lehet, hogy épp csak a tükröt töröljük le, vagy az edényeket van időnk sebtiben elmosni, esetleg egy mosás-teregetés nagyágyút vetünk be, vagy meglocsoljuk a virágokat, jobban fogjuk érezni magunkat utána. Megnyugtató, ha rend és tisztaság vesz körül minket (természetesen az aktuális lehetőségeinkhez mérten). Ráadásul ez az a területe az életünknek, amit kontrollálni tudunk (ellentétben azzal, hogy mennyit alszunk). Fontos viszont, hogy ne támasszunk túlzott elvárásokat magunk felé: nem biztos, hogy a nagytakarításnak, ablakpucolásnak, a könyvek egyesével portalanításának most van itt az ideje. "Tartsd meg a rendet, és a rend is megtart téged." - Szent Benedek és a pálosok jelmondata örök érvényű igazság. 

5. Segítségkérés

Igazából ennek kellene az első helyen állnia, de anyaként sokszor hajlamosak vagyunk a gyermekeink kedvéért a végsőkig kizsigerelni magunkat. Ám ha úgy érezzük, már nem bírjuk tovább, kérjünk segítséget! A párunktól, a szüleinktől, fizetett bébiszittertől akár - attól, aki elérhető. (Covid-19 idején ez nehezen megoldható, de bízunk benne, hogy a járvány megszűnik, s ha mi esetleg még mindig nem aludnánk, forduljunk bátran családunkhoz, barátainkhoz.) Nyilvánvalóan ők nem tudnak helyettünk aludni, de a legelfoglaltabb apukát is meg lehet kérni, hogy délután vagy hétvégén vigyázzon a babára, mi pedig elvonulunk aludni. Egy-két óra is életmentő ilyenkor. Nem a jó anyaságunk mércéje, hogy mindent kibírunk, nem kell minden terhet egyedül cipelnünk! 

6. Nappali alvásidő = énidő

Az "aludj, amikor a baba alszik" jótanács sajnos nem mindig működik. Nálam például egyáltalán nem vált be, mert sokszor csak fél óra az alvásidő (jobb esetben egyszerre alszanak az ikreim, de gyakran van, hogy felváltva vagy átfedéssel). Én stresszes lettem attól, hogyha egyszerre tettem is le őket, akkor ketyegni kezdett az óra, már csak 25 perc, már csak 20, már rég aludni kéne, mindjárt kelni fognak... Így ezt elengedtem. De abból sosem engedtem, hogy a gyerekek alvásidejét azzal töltsem, ami jólesik nekem és feltölt: bekucorodni egy könyvvel a takaró alá, felhívni egy barátnőmet, tornázni egy kicsit vagy nyugodtan végigenni egy étkezést. (Ezek a posztok is alvásidőben készülnek, kizárólag azokon a napokon, amikor van kedvem írni.) Eleinte nehezen engedtem meg magamnak, hogy az alvásidőben ne a házimunkával akarjak haladni, de aztán megértettem: szükségem van arra, hogy kikapcsolódjak, és hagytam a dagadt ruhát másra.

7. Napfény és friss levegő

"A séta a legjobb orvosság." - mondta (állítólag) Hippokratész, és bátran higgyünk neki! A napfény mennyisége persze nem rajtunk múlik, de a friss levegőre bármikor kimehetünk. Gyerekkel egyébként is elengedhetetlen a mindennapi séta: hordozóval, babakocsival, nyuszimotorral, ahogy jólesik. Garantáltan jobb kedvre derít minket is! És ne adjuk fel a reményt: a friss levegőn tartózkodás ugyanis jót tesz az alvásnak. Bár én egyelőre nem vettem észre közvetlen összefüggést, mégis minden nap megyünk sétálni rendületlenül, és ez a nap egyik fénypontja. Ha a nap is süt és épp tavaszodik, az külön jólesően simogatja fáradt lelkünket. 

8. Korábban lefeküdni este 

Triviálisnak tűnhet, de szintén életmentő tipp: este korán ágyba kerülni. A régi bölcsek szerint az éjfél előtti alvás pihentetőbb, így értékes időt nyerhetünk, ha akár az esti altatást követően mi is nyugovóra térünk. Igen, ilyenkor be kell áldozni az esti programot, esetleg a közös időt a párunkkal, de hetente néhányszor ez is beleférhet, hogy tudjunk aludni. 

Barátnőm és anyatársam évekkel ezelőtt összeállított egy hasonló listát, itt olvashatóak az ő túlélési tippjei. Tartsa bennünk a lelket, hogy azóta ő már alszik! Egyszer mi is fogunk, ez egészen bizonyos. Addig pedig sok erőt kívánok minden kialvatlan szülőtársamnak!

Mivel jelenleg 10 hónaposak az ikreim, ezért 10 hónapja nem alszom. (Sőt, mivel a várandósság utolsó trimeszterében már sok jósló fájásom volt, ami ébren tartott éjszakánként, gyakorlatilag egy éve nem alszom.) Persze a nemalvásnak is vannak fokozatai. Lehet ébredni kétszer etetni éjjelente (ó, boldog újszülöttkor!), és óraként, amikor – tegyük fel – éppen fogzási időszak van. Ez utóbbi, tapasztalatból tudom, embert próbáló, mikor hosszú hónapokon át tart.

Azt, hogy milyen érzés rendszeresen éjszakázni, majd másnap kialvatlanul vegetálni, csak az tudja igazán, aki maga is megtapasztalta. Mert ez távolról sem ugyanaz, mint egy egy-két rossz éjszaka, vagy esetleg néhány nap egy fesztiválon, amikor önszántunkból mondunk le az alvásról átmenetileg. Itt azonban – bár tudván tudjuk, hogy csak átmeneti állapotról van szó – nem tudhatjuk, meddig fog tartani. Két hétig még, esetleg két hónapig? Vagy tovább? És a legmélyebb alvási fázisból csecsemősírásra ébredni összehasonlíthatatlanul stresszesebb, mint 4 órára redukálni az alvást néhány prominens külföldi fellépőért.

Természetesen átolvastam az elérhető szakirodalmat, bekövettem alvási tanácsadókat a közösségi médiában, és napközben, lopott tízpercekben, valahol a harmadik és a negyedik kávé között próbáltam megérteni, csinálhatnánk-e valamit máshogy. Úgy vettem észre, abban sem egységes a szakirodalom, hogy az alvási folyamatok esetén érésről vagy tanulásról van-e szó. Ha az alvási mintázat az idegrendszer érésével mutat inkább összefüggést (én effelé hajlok az ismereteim alapján), akkor egyszerűen „csak” túl kell valahogy élni ezt az időszakot. Ha pedig tanulási folyamat eredménye, akkor jöhetnek szóba a biztos(?) megoldást kínáló babaaltatás-tanfolyamok. Még jobban beleásva magam az is körvonalazódott, hogy a különféle alvástréningek (még a bababarátnak marketingelt programok is) nem az annyira önálló elalvást/átalvást/visszaalvást tanítják meg, hanem azt, hogy a baba ne jelezzen, amikor segítségre van szüksége. Így el is vetettem ezt az irányt. A kialvatlanság viszont velem maradt.

Megesett, hogy amikor valaki megkérdezte, hogy vagyok, őszintén elmeséltem, hogy szuperül életem legnagyobb csodáját élem éppen át, de a nemalvás kikészít. Egy-egy komolyabb mélyrepülés után, amikor tényleg 8-10-szer ébredtünk éjjel több egymást követő éjszaka, heteken át, úgy éreztem, az állapotom a depresszióhoz kezd hasonlítani. Megfakultak a nappalok színei, kevésbé tudtam magam átadni a szép pillanatoknak és kezdtem egykedvű, amolyan „minden mindegy” hangulatba kerülni. Legszívesebben az ágyból sem keltem volna ki, mégis muszáj volt, hiszen a babák kora reggel (értsd: legkésőbb hat óra) kipihenten, jókedvűen ébredtek. 

Általában együttérzést kaptam válaszul, de időnként beleszaladtam olyan mondatokba, mint:

„Ez legyen a legnagyobb problémád! Van két szép gyereked!”

„Annak örülj, hogy egészségesek a gyerekeid! Én ismerek olyat, akinek korábban születtek, és ez meg ez történt."

„Élvezd ki ezeket az éveket, sosem jönnek vissza.”

„A pozitív dolgokra figyelj inkább, hogy milyen aranyosak!”

„Addig örülj, amíg ilyen kicsik! Később még nehezebb lesz! Vissza fogod még sírni ezt az időszakot!”

És különféle variációi ennek a témának. A legtöbbnek az volt az üzenete, hogy ennél sokkal rosszabb is lehetne (vagy konkrétan lesz majd), nekem pedig sokkal hálásabbnak, boldogabbnak és pozitívabbnak kellene lennem. Tudom, a jó szándék szülte ezeket a mondatokat. Mégis, rosszabbul éreztem magam utána.

Minden egyes alkalommal egy kissé elszégyelltem magam. Egy „kis” nemalvás? Ugyan már! Hiszen tudom, hogy sokan (gyermekre jelenleg reménytelenül vágyakozó nők) a fele királyságukat, sőt az egészet odaadnák, ha lenne kihez kelni éjszakánként tízszer. És egy beteg baba szüleinek is valószínűleg az éjszakai ébredés a legkisebb problémájuk… Ja és jelenleg egy világjárvány pusztít az egész bolygón. Igen, tudom. Én is tudom. Ritkán múlik el úgy az este, hogy lefekvés után hálát ne adnék azért, amim van. Mindazonáltal a kialvatlanságom nem lett kevésbé kínzó, hacsak azért nem, mert a szégyen érzése mardosóbb volt… Nem, nem tudtam kiélvezni. No nem azt, hogy babáim vannak, hanem az ólmos-álmos, zsibbadt nappalokat és a megszakított alvásokat.

Egyébként hány bulimiás gyógyult meg attól, hogy Etiópiában éheznek a gyerekek?

Gyanítom, egy sem.

Attól, hogy tudjuk, másoknak nehezebb, nekünk nem lesz automatikusan könnyebb. Ez nem átkeretezés! Hiszen ilyen esetekben pontosan tudjuk, hogy nem a világ legnagyobb problémájával küzdünk. Tisztában vagyunk vele, hogy sok embertársunk sokkalta nehezebb helyzetben van. Erre emlékeztetni egyrészt felesleges, másrészt árthat. Nem lehet és nem is kell mindig minden helyzetben "pozitívnak" maradni!. Attól ugyanis, hogyha a nehézségeket tagadjuk, a nehéz érzéseket távol akarjuk tartani magunktól, mérgezővé válhat az alapvetően hasznos optimista, pozitív attitűd. Mind önmagunknak, mind pedig a környezetünknek árthatunk. Én nem ezt szeretném tanítani a gyermekeimnek. Hanem azt, hogy érezzenek aktuálisan bármit, az érvényes és van létjogosultsága. 

Tudom, hogy most tényleg nagyon jó nekem. Mégsem kezdtem úgy soha egyetlen esti imádságot, hogy „Uram, köszönöm a kialvatlanságot, mert van kikhez felkelnem…”. Hanem akkor már inkább úgy folytattam a hála után, hogy „… és kérlek adj erőt, hogy szeretetteli és nyitott szívű édesanyja lehessek a babáimnak, akkor is ha kimerült vagyok!”

Azt hiszem, kialvatlan szülőként erre van szükségünk. Együttérzésre, bátorításra és a hitre, hogy egyszer majd elmúlik. Minden mást magunktól is tudunk.

Minket, pszichológusokat gyakran ér az a vád, hogy mindig mindent a gyerekkorra akarunk visszavezetni. Ez természetesen nem igaz. Nem minden nehézségünk gyökerezik a korai éveinkben. Bár az is lehet, hogy akiknek tökéletesen rendben volt a gyermekkoruk, azokkal egyszerűen csak nem találkozunk a munkánk során...

Tény azonban, hogy a korai tapasztalataink rendkívül meghatározóak lehetnek. Ezek a tapasztalatok munkamodellé állnak össze, melyet egész életünk során működtetünk. Ezért lehet az, hogy a a korai években kialakuló kötődési orientációnk a későbbiek során fennmarad. Korai élményeink meghatározzák az önmagunkkal és másokkal kapcsolatos elvárásainkat (bár egy részük nem tudatosul). Olyasmiket például, hogy

Baj esetén számíthatunk-e segítségre, értékesek, fontosak vagyunk-e, feltétel nélkül szerethetőek vagyunk-e vagy csak akkor, ha valamilyenek vagyunk, valahogyan viselkedünk?

 A szülő-gyermek interakciók során alakul ki a világértelmezésünk. A jövőbeni kapcsolataink olyanok lesznek, amilyennek a legkorábbi gondozói kapcsolatainkban létrejött ideghálózat sablonjai diktálják. Annak, ahogyan gyermekkorunkban kötődtünk (vagyis annak a belső munkamodellnek, amit működtetünk) az életünk számtalan területére van kihatása. Korai éveinkben a kapcsolatokról szerzett tapasztalataink láthatatlanul átszövik az egész életünket. Vegyünk sorra néhány kiemelkedően fontos életterületet - természetesen a teljesség igénye nélkül, hiszen ez lehetetlen vállalkozás lenne!

Felnőtt kötődés és párkapcsolatok

E posztsorozat első részében volt már szó róla, hogy a felnőttkori szerelmi kapcsolataink is kötődésnek tekinthetők. (Természetesen vannak különbözőségek is, hiszen a felnőtt kapcsolatokban megjelenik a szexualitás, valamint a kötődés itt szimmetrikus.) A korai kötődésünk alapvető dinamikája a párkapcsolatainkban is nagyon hasonló és meghatározza az intimitásra való képességünket is. Ha gyermekként nem tudtunk biztonságosan kötődni, akkor jó eséllyel felnőttként sem leszünk képesek, bár lehet, hogy nagyon szeretnénk...

Ambivalens kötődőként átélhetjük, hogy egyszerre akarunk kapcsolódni, és vágyunk az egyedüllétre s közben gyakran dühösen-elutasítóan reagálunk, ha a párunk visszatér. Az energiáink jelentős részét arra fordítjuk, hogy meggyőződjünk a társunk figyelméről, jelentétéről, szeretetéről. Elkerülőként pedig érezhetjük úgy, mintha nem kötődnénk és nincs is ilyesmire szükségünk, ám valójában nagy mértékű stressz élünk át a párunk távozásakor. Legfeljebb megtanultuk nem kommunikálni és esetleg nem is vagyunk igazán tudatában ezeknek az érzéseknek, ám attól meg detektálhatók. 

Gyermeknevelés

Egy átfogó vizsgálat a '90-es években (Hazan és Shaver) rámutatott arra, amit egyébként is magától értetődőnek gondolhatunk: az elsődleges gondozó (felnőttkorban mért) kötődési stílusa nagy biztonsággal előre jelzi a gyermek kötődési stílusát. Nehéz tehát mást elővenni a puttonyunkból, mint amit annak idején mi kaptunk, mi tapasztaltunk! A legtöbben, amikor szülőkké válunk, törekszünk arra, hogy a legjobbat adjunk a gyermekünknek, akár többet-jobbat is, mint amit mi kaptunk. A belső munkamodellünk gravitációja azonban nagy erővel húz minket, hogy a gyakorlatban mégis azt cselekedjük, amit annak idején velünk cselekedtek. Itt kap kiemelkedő szerepet az az önreflexió: ahhoz, hogy esélyünk legyen másként bánni a gyermekünkkel, fontos tisztában lennünk a saját kötődési mintázatunkkal és időnként a felismerésen túl annak átdolgozása is szükséges lehet. 

Önszabályozás

Csecsemőként nem vagyunk képesek önmagunk megnyugtatására, stressz-szintünk szabályozására. Egy külső szabályozóra, jelesül az anyukánkra van szükségünk, aki az első időben a leghatékonyabban úgy nyugtat meg és vigasztal bennünket, hogy magához ölel. A testkontaktus hiánya, az anya elérhetetlensége olyan mértékű distresszt okoz, melynek rövid és hosszú távú következményei egyaránt jelentősek. Rövid távon, bár egy magára hagyott baba egy idő után abbahagyja a sírást, a stressz-szintje még órákkal később is mérhetően magas marad. Hosszú távon pedig a stressz iránti érzékenységet befolyásolja, melynek hatása felnőttkorban is kimutatható. 

A stressz nem azonos a feszültséggel. Sokkal inkább a szervezetünkben – a hormon- és immunrendszerünkben, az agyunkban és más belső szerveinkben – lezajló fiziológiai változások sora, akár a feszültség szubjektív érzése nélkül is. Stresszt élhetünk meg úgy is, hogy nem is vagyunk tudatában – például úgy, hogy évekig-évtizedekig állandó érzelmi feszültségben élünk. Az érzelmi stresszt úgy is átélhetjük, hogy miközben az mérhető fiziológiai reakciókat okoz a szervezetünkben, érzéseinkkel a legkevésbé sem vagyunk kapcsolatban. Az érzelmi intimitás pszichés és biológiai szükségletünk; ha falakat emelünk ellene, akkor érzelmileg megdermedünk, és kielégítetlen szükségleteink miatt rendkívül stresszesek lehetünk.

Testi egészség

Egészségünk nem független az érzelmeinktől és a lelkiállapotunktól. Ma már a legjelentősebb stresszorok érzelmi eredetűek, ám meglehet, hogy az elménk nincs mindig tudatában a veszélynek. Az érzelmi traumák, vagy akár csak az ezzel való fenyegetettség érzése is éppolyan stresszor szervezetünk számára, mint ha mondjuk szemben találjuk magunkat egy elszabadult, láthatóan éhes kardfogú tigrissel. (Bár erre a körúton korzózva meglehetősen kicsi az esély.) Első olvasásra különösnek tűnhet, hogy a korai tapasztalataink akár a testi egészségünkre is kihatással lehetnek, ám sok állatkísérlet és utánkövetéses, emberekkel végzett vizsgálat mutatta ki, hogy a kötődés korai megszűnése hosszú távú hatást gyakorol az agyunk stresszválasz-apparátusára és az immunrendszerünkre. Állatkísérletek szoros összefüggést találtak a kötődés korai megszűnése, és a kiegyensúlyozatlan felnőttkori stresszválaszok között. A humán vizsgálatotok pedig megerősítették, hogy csecsemőkorunkban megszakított kötődés fokozott fiziológiás stresszválaszokhoz vezet felnőttként. A krónikus stressz betegítő hatását számtalan egészségpszichológiai kutatás igazolta. Így hát a kapcsolat bár közvetett, mégis jelentős lehet. 

Ezzel a végére értünk a kötődésről szóló bejegyzéssorozatnak. Végigolvasva joggal merülhet fel bennünk, hogy a biztos kötődés kiépítése lehetetlen vállalkozás. Hiszen képtelenség mindig minden pillanatban jelen lenni, elérhetőnek lenni, azonnal és tökéletesen reagálni! Elképzelhető, hogy el kell intéznünk valamit, ahova nem vihetjük magunkkal a babánkat, esetleg némi kikapacsolódásra, töltődésre vágyunk a gyermekünk nélkül, vagy kialvatlanok, kimerültek vagyunk, netán aktuálisan nem értelmezzük jól a babánk jelzéseit.

A jó hír, hogy a biztos kötődés kialakulásához nem tökéletes anyára van szükség, hanem „elég jó” anyára! Ez körülbelül azt jelenti, hogy az esetek legnagyobb részében elérhetőek vagyunk,sokszor sikerül ráhangolódunk a gyermekre, általában értjük a jelzéseit és megfelelően is tudunk reagálni rájuk. Nem érdemes tehát magunkat sem nyomasztanunk a tökéletesség elvárásával, hanem igyekezzünk minél több örömünket lelni a gyermekeinkről való gondoskodásban, szem előtt tartva (vagy legalább a szemünk sarkából figyelve) a saját igényeinket is. 

A kötődésről szóló posztsorozat első részében definiáltuk a kötődés fogalmát, a második részben pedig a különféle kötődési stílusokról volt szó. Ebben a bejegyzésben arra fókuszálunk, mit tehetünk azért, hogy megteremtsük gyermekeink számára a biztonságos kötődés feltételeit. Ha beütjük a keresőbe, hogy "kötődő nevelés", valószínűleg rengeteg cikket és könyvet fogunk találni a témában. Jó részük részletesen taglalja az alappilléreknek kikiáltott tennivalókat: igény szerinti szoptatás (akár több órán át naponta, és akár hosszú évekig), hordozás, együttalvás stb. Ezek mind csodálatos és bevált eszközök a babáról való gondoskodás terén, és sok vizsgálat igazolta élettanilag is kedvező hatásukat. A "kötődő" szemlélet (ha ragaszkodunk ehhez a megnevezéshez) érvényesítéséhez azonban egyet hátrébb kell lépnünk, a startvonalra. A lényeg ugyanis nem csupán az, hogy az anya milyen cselekvéssorokat hajt végre (akár annak ellenére, hogy idegenkedik bizonyos megoldásoktól). Itt valami sokkal mélyebben rejlő, pusztán viselkedéselemekre nem redukálható bánásmódról van szó, amely ha áthatja a babánkról való gondoskodást, akkor a biztonságos kötődés akkor is ki fog alakulni, ha az anya babakocsit tologat, külön ágyban altat és (anyatej hiányában) cumisüvegből táplál. (Szögezzük le, a babának a legjobb, ha 6 hónapos koráig kizárólag anyatejjel táplálják! Ám - mint láttuk is - ez elsősorban nem a kötődés miatt fontos.) 

Akkor hát mi az a szemlélet, bánásmód, gondozói viselkedés, amire valójában szükség van? Ehhez először is vizsgáljuk meg, hogyan formálódik a kötődés!

A korai kötődés mítosza

A kötődés jelensége az állatvilágban is megfigyelhető. Az imprinting korai és nagyon gyors, fajspecifikus tanulási forma, amely meghatározott, kritikus periódus alatt jön létre, hatása visszafordíthatatlan. Amennyiben ez a bevésődés elmarad, később nem pótolható, nem korrigálható. Mi emberek azonban ennél jóval komplexebb lények vagyunk. (Legalábbis a legtöbben.) szülő-gyermek kapcsolatok nem egyik pillanatról a másikra alakulnak ki, hanem sok éven át formálódnak. A csecsemő első életévét tekinthetjük annyiból a bevésődés időszakának, ugyanis ekkor formálódik oly módon a kötődés, mely később nem vagy kis mértékben korrigálható.

A megszületés utáni közvetlen bőrkontaktus az anyával (még jobb esetben az apával is kiegészülve) leírhatatlanul áldásos mind az újszülött, mind pedig a szülők szempontjából; nagyon korán nagyon szoros kapcsolódást tesz lehetővé. Szerencsére egyre többször van erre lehetőség (akár császármetszés után is). Ha azonban ez az "aranyórának" nevezett idő valami miatt sajnálatos módon elmarad, vagy nem kielégítő, akkor sincs minden örökre elveszve! Szó sincs tehát arról, hogyha ez az egyébként rendkívül meghitt és fontos momentum kimarad, akkor alapvetően és visszavonhatatlanul sérül a baba kötődési mintázata. 

További állatkísérletekből és megfigyelésekből azt is tudjuk, hogy a kötődés kiépülésének további feltételi a mozgás, a testkontaktus, a különféle szagok, hormonális hatások, valamint a táplálás. Ez nálunk, embereknél sincs másképp! Erre épülnek rá a csakis ránk jellemző (azaz humánspecifikus) viselkedéselemek, érzelmek, társas kölcsönhatások. A kötődés formálódása már az anyaméhen belül elkezdődik, és a gondozókkal történő folyamatos interakciók során alakul. 

A kötődés kialakulásának szakaszai

A kötődés tehát nem hirtelen jelenik meg. Kialakulására hatnak a gyermek addigi érzelmi-kognitív tapasztalatai. Formálódása során az embercsecsemő eljut a humánspecifikus kötődéstől (az emberi lények preferenciája) az elsődleges gondozóval való különleges, személyre szabott kapcsolatig. 

1. Kötődés előtti szakasz:  0 -> 2-3 hónapos életkor. Ezt az időszakot a nem megkülönböztető társas válaszkészség jellemzi. Már az újszülötteknél is megfigyelhető, hogy szívesebben nézegetnek emberi arcokat ábrázoló fényképeket (más ábrákkal szemben.) És bár a vizsgálatok szerint a néhány órás újszülött is felismeri az anyja illatát, hangját, ebben a korban még bárkinek a közelségére az interakciót bátorító viselkedéssel reagálnak a babák. 
2. A kötődés formálódásának szakasza: 2-3 hónapos kor – 7 hónapos kor. Itt már egyértelműen megjelenik a baba részéről a megkülönböztető társas válaszkészség. Az idegenekkel legtöbbször barátságos, de már kitüntetett választ ad az anyára (elsődleges gondozóra): máshogy gőgicsél, másként mosolyog rá, nála könnyebben megnyugszik stb. Kezdi tehát megkülönbözteti egymástól a családtagokat és az idegeneket, s a 7-8. hónap körül megjelenik az idegenfélelem is. 
3. A valódi kötődés: 7- 24 hónapos kor. Ezt az időszakot a közelség keresése és kapcsolat aktív kezdeményezése jellemzi. A baba kötődési viselkedéselemei az anyára fókuszálnak, a szeparáció ellen tiltakozik, szorongás, stressz jeleit mutatja. Az idegenfélelem is erőteljesebbé válik. Az anya a biztos bázis, ahonnan a baba elindul felfedezni a világot, s ide tér vissza, ha menedékre van szüksége. 

2 éves kortól kölcsönös partneri viszonyról beszélhetünk: a gyermek már nem csak leköveti anyja viselkedését, és igazodik hozzá, hanem befolyásolni is igyekszik. Kognitív készségei fejlettek már annyira, hogy egyre biztosabban tudja kikövetkeztetni az anya érzéseit, céljait és ennek alapján igyekszik befolyással bírni rá. Megnő a gyerek autonómia iránti igénye, ezzel párhuzamosan csökken a szeparáció elleni tiltakozás. 

Mire van ahhoz szüksége a babának, hogy biztonságosan tudjon kötődni?

Empirikus kutatások az alábbiakat állapították meg a kötődési biztonságot meghatározó tényezőkről:

Kiemelkedő fontosságú (és egyben teljesen magától értetődő) az anya (elsődleges gondozó) állandó jelenléte. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az anya nem mehet el zuhanyozni, vagy bízhatja másvalaki a babáját néhány órára, ám fontos, hogy kiszámíthatóan és rendszeresen elérhető legyen a gyermek számára. Az anya a biztos bázis, akitől el lehet indulni a világ felfedezésére és vissza lehet térni hozzá, ha épp arra van gyermeknek szüksége. 

Az anya szenzitivitása és válaszkészsége, azaz amennyire tud ráhangolódni a csecsemő szükségleteire, mennyire értelmezi jól és reagál megfelelően a jelzéseire. A bizonytalan/elkerülő kötődési mintázat egyik rizikófaktora, ha az anya elutasítóan viselkedik a babával, amikor az kifejezi a testkontaktus iránti igényét. A szoros testi kapcsolat a baba alapvető szükséglete, enélkül az első hónapokban nem képes sem az érzelemszabályozásra, sem az önmegnyugtatásra. Ha tehát a babát magára hagyják, sírni hagyják "nevelési célzattal", hogy megtanuljon pl. önállóan elaludni vagy megnyugtatni önmagát, akkor nem azt fogja megtanulni, ami a gondozó eredeti célkitűzése volt, hanem azt, hogy nem érdemes jeleznie a szükségleteit, úgysincs, aki segítsen, úgysem érkezik rá megfelelő válasz. 

A jelenlét tehát egyszerre jelent fizikai és érzelmi elérhetőséget. Dr. Allan Schore hangsúlyozza az úgynevezett proximate separation, azaz szülői jelenlét melletti szeparáció jelenségére is. Ez sokkal gyakoribb, mint a tényleges anyahiány, az anyától való elszakítottság. Ebben az esetbe a gondozó fizikailag jelen van, ám nem vagy nem megfelelően hangolódik rá a gyermekre, nem érti vagy félreérti a jelzéseit, viselkedése nincs szinkronban a baba igényeivel (pl. minden nyöszörgésre étellel kínálja, holott a baba valójában ölbe kívánkozik). Ebben az esetben a baba érzelmeit sem tudja megfelelően kezelni: nem tudja tartalmazni azokat (vagyis nem tudja elviselni, ha a baba pl. szomorú vagy dühös), és nem tudja megfelelően visszatükrözni sem. Ezekben az esetekben a gyermek azt éli át, hogy magára hagyták, holott a gondozó fizikailag jelen van és elérhető. (Depresszióval, különféle mentális betegségekkel küzdő szülök esetében nagyon szembetűnő ez.) Ennél a pontnál válik teljesen világossá, hogy a kötődés formálódása nem kizárólag végrehajtott cselekvések vagy egyszeri történések következménye, hanem az állandó, kiszámítható, fizikai és érzelmi jelenlét, adekvát és gyors reakciók, a gondozók és a baba között zajló interakciók alakítják.

A legújabb kutatások arra engednek következtetni, hogy jelentős szereppel bír az anyai önreflexió is. A gondozó saját szüleihez való kapcsolatainak mentális megértése, azaz, hogy tisztában van a saját kötődési mintázatával és annak következményeivel. (Ehhez elmélyült önismeret szükséges.) Ez akkor bír különös jelentőséggel, ha az anya maga sem rendelkezik biztonságos kötődési mintázattal. Fontos tényező továbbá az anya várandósság alatti kötődési biztonsága (hiszen a kötődés már pocakban elkezd formálódni). 

Zárásképpen idézzük emlékezetünkbe Bowlby definícióját: szoros, intim és folyamatos kapcsolat az anyával vagy elsődleges gondozóval, mely mindkettejük számára örömmel és megelégedéssel szolgál. Ebből következik, hogy az anya jólléte is fontos! Gyakran ismételt igazság, hogyha az anya jól van (testileg és pszichésen), akkor a gyermek jól van. Ez valóban így is van, ám egy picit érdemes árnyalni a képet. Ha egy anya minden más szerepében jól van, de a gyermekét elhanyagolja, akkor nem lesz jól a gyerek! Fontos tehát, hogy a babáról való gondoskodás, a vele való kapcsolódás örömteli és jutalmazó legyen a számára. Ha ez megvalósul, akkor a többi - ha nem is megy, mint a karikacsapás -, de sokkal könnyebben zökken a megfelelő csapásirányba.

Az előző bejegyzésben körüljártuk a kötődés fogalmát. Ebben a posztban folytassuk azzal, hogyan kötődünk másokhoz!

Arról már beszéltünk, hogy a kötődés mindenképpen ki fog alakulni a baba részéről azok felé a személyek felé, akikkel gyakori napi kapcsolatban van. Leggyakrabban ezek a szülők, de mint mondottuk, nem szükséges vérségi kötelék a létrejöttéhez. Az első életév végére már egyértelműen kialakulnak a hierarchikusan szerveződő kötődési kapcsolatok. A kötődési hierarchia a személyekkel kialakult interakció mennyiségétől függ, tehát az lesz az elsődleges kötődési személy, akivel a gyermek a legtöbb időt tölti, akivel a legtöbbet van kapcsolatban. Ez leggyakrabban az anya. (Az egyszerűség kedvéért így én is anyát írok, de amikor erről beszélünk, akkor jusson eszünkbe, hogy bárki más is lehet elsődleges kötődési személy.) Az anyán kívül kötődhet a kisbaba másokhoz is, akikkel gyakran érintkezik. Itt csakis a gyakoriság számít. A baba kapcsolatban szerzett kedvező vagy kedvezőtlen tapasztalatai nem a hierarchia alakulását befolyásolják, hanem a kötődés minőségét.

A kötődés minősége az interakciók minőségétől függ.

 A kötődés hierarchiája független a  kötődés minőségétől. A hierarchiában első helyen álló kötődés tehát nem biztos, hogy érzelmi biztonsággal is párosul.

Mit jelent a kötődés minősége?

A lélektan kötődési stílusokat ismer:

• biztonságos kötődés (B)
• bizonytalan kötődés, ezen belül: A. bizonytalan/elkerülő és C. bizonytalan/ambivalens (szorongónak is nevezik)
• dezorganizált kötődés (D)

Mindegyiknek megvannak a maga sajátságai, kialakulásának feltételei és kihatással vannak arra, hogy a későbbi életszakaszainkban hogyan tudunk majd kötődni (pl. a párunkhoz).

Lássuk a kötődési stílusokat részletesen!

Biztonságos kötődés:

A biztosan kötődő baba biztonságban érzi magát az elsődleges gondozója mellett, aki biztos bázisként, menedékként szolgál. Jelenlétében a baba szívesen tölt időt környezete felfedezésével, el mer távolodni tőle, hogy játszva fedezze fel a környezetét. (A fejlődéslélektan explorációnak, exploratív játéknak nevezi ezt.) Élénk tiltakozásnak ad hangot, ha rövid időre is elválasztják édesanyjától, ám ha anyja visszatér, könnyen megnyugszik és folytatja a játékot. A gyermek belső munkamodellje: a világ alapvetően biztonságos, ő maga szerethető és számíthat arra, hogy jelzéseire reagálnak, szükségleteit kielégítik. 

Bizonytalan/elkerülő kötődés:

A baba látszólag nem is törődik az anyukájával, kevés érzelmet mutat akkor is, amikor az rövid időre távozik, amikor pedig újra megjelenik, nem keresi a társaságát. Az anya láthatólag nem funkcionál biztos bázisként. Bár úgy látszik, a baba nem sok érzelmet mutat, amikor az anya távozik vagy visszatér, a szeparáció mégis erős élettani stresszt okoz, mely mérhető és kimutatható. A baba azonban ezt nem jelzi, nem kér, mint ahogyan sokszor nem is kap támogatást, segítséget az érzelemszabályozáshoz, az önmegnyugtatáshoz. Így aztán elválik egymástól, amit a gyermek átél, és amit kimutat, jelez a környezet felé.

Bizonytalan/ambivalens kötődés:

A baba láthatóan szorong, stresszt él át. Hiába van jelen az anya, a gyermek kevéssé mer eltávolodni tőle. Egyszerre mutatja a kontaktuskeresés és az elutasítás jeleit. (Ezért ambivalens kötődés a neve.) Az anya viselkedése általában kiszámíthatatlan, következetlen. A kisgyerek az exploratív játék helyett az ideje nagy részében az anyán "csüng", energiája nagy részét az anya közelben tartására fordítja, ám amikor az anya egy rövid távozást követően visszatér, gyakran mutat dühöt és nehezen megvigasztalható.

Dezorganizált kötődés:

Ellentmondásos, szervezetlen kötődés, az adott helyzetben gyakran céltalan, funkciótlan viselkedéselemek jellemzőek. Bántalmazó, durván elhanyagoló gondozói viselkedés esetén jelenik meg. A baba lehangolt, közönyös, ad hoc jelleggel fedezi fel a környezetét vagy vonul vissza, hiányzik a koherens kötődési stratégia. 

Ez a négy kötődési stílus nagyjából lefedi a populáció egészének jellemző mintázatát. Természetesen előfordulhat, hogy egy baba egyáltalán nem lesz képes a kötődésre, ez azonban akkor történhet meg, ha nincs az életében állandó, stabil gondozó. A gyermek így senkire sem számíthat, nincs, aki ráhangolódjon, akitől biztonságot várjon. Ez gyakran együtt jár a testi és a kognitív fejlődés elmaradásával, és csakis állandó gondozók nélkül felnőni kénytelen gyermekek esetében jelenik meg. 

A harmadik részben arról lesz szó, mire van szüksége a babának a biztos kötődés kialakulásához, azaz szülőként, gondozóként mivel járulhatunk hozzá gyermekünk egészséges fejlődéséhez. 

A tökéletes anya mítoszát abban a pillanatban el kellett engednem, amikor megszülettek az ikreim. Helyére pedig szépen lassan beköltözhetett a bennem megszülető „elég jó anya” realitása. Mivel sejtettem, hogy egyáltalán nem lesz könnyű kezdő anyaként egyszerre két babával boldogulnom, már a várandósságom hónapjai alatt kénytelen voltam priorizálni, mi az, amihez ragaszkodom a gyermeknevelés során, és mi az, amiből engedni tudok. Az egyik legfontosabb célommá az vált, hogy meg tudjam adni a gyermekeimnek a biztos kötődés képességét, élménykészletét, „belső munkamodelljét”. Aztán szépen sorban jöhet majd minden más…

Miért volt ez ennyire kitüntetett jelentőségű számomra?

Két okból.

Egyrészt, mert mára elég sok hosszú távú vizsgálat eredménye is megerősíti, hogy a nagyjából egy éves korunk körül már mérhető kötődési stílusunk megbízhatóan jelzi előre azt, hogy felnőttként hogyan tudunk majd kötődni (például a párunkhoz). Erről később részletesebben is lesz szó. Másrészt pedig, a kötődési stílusunk az önmagunkra és másokra vonatkozó tapasztalatainkat sűrítik. Szerepel tehát bennük a saját magunkról alkotott kép: mennyire vagyunk elfogadhatóak, szeretetre méltóak a kötődési személy szemében. Kissé leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy a kötődési stílusunk meghatározza, mennyire tudunk bízni önmagunkban és másokban.

Azt hiszem, ennél jobb útravalót nem igazán tehetünk gyermekeink puttonyába.

Mi a kötődés és mi nem az?

Mivel eléggé kutatott és mára már közismert kifejezésről van szó, ezért úgy tűnhet, manapság már a csapból is a kötődés, kötődő nevelés folyik. Sok félreértés, részigazság is kering a téma körül, ezért nem árthat tiszta vizet önteni a pohárba.

„Cicizik, de időnként tápszeres pótlásra szorul. De amikor a cumiból etetem, akkor is a szemébe nézek, hogy érezze a kötődést.”

„Ahogy megszületett és a kezembe adták, máris elszakíthatatlan kötődést éreztem felé!”.

„Ha nem szoptatsz, nem fog kötődni hozzád!”.

„A császárral született babák és anyukájuk között sokkal nehezebben alakul ki a kötődés.”

Ezeket a mondatokat az életből vettem, mindet a saját fülemmel hallottam. (Szerencsére nem nekem mondták - ki tudja, talán egy pszichológus anyukával senki nem mer kötekedni kötődés témában...) Ezekben a mondatokban az a közös, hogy vagy nem igazak, vagy pedig értelmezhetetlenek.

A kötődés ugyanis nem pusztán egy érzés, és nem is olyasvalami, amit a szülők éreznek a gyermekeik felé. Önmagában sem a születés, sem pedig a táplálás módja nem befolyásolja a kialakulását.

Hát akkor mi?

A pszichológia hat kritérium mentén határozza meg a kötődés fogalmát:

1. a kötődés tartós és meghatározott személyre irányul
2. ez a személy nem felcserélhető valaki mással
3. érzelmileg fontos
4. jellemzi a közelségkeresés és kontaktus fenntartásának igénye
5. kötelék tárgyától való szeparáció stresszt* okoz, az elvesztése pedig végleges hiányt, gyászreakciót indít el
6. az egyén biztonságot és vigaszt keres a másikkal való kapcsolatban, a kötődési személy menedékként és biztos bázisként funkcionál

Ez utóbbi, tehát sorrendben a hatos számú kritérium miatt NEM tekintjük a szülő kapcsolatát a gyerekkel kötődésnek. (Mert ha egy szülő a gyermekében biztonságot, vigaszt keres, az - lássuk be -, inkább már a patológia tárgykörébe tartozik.) A felnőttek szerelmi kapcsolatai viszont kötődésnek tekinthetők.

A kötődéselmélet atyja, John Bowlby meghatározása szerint a kötődés szoros, intim és folyamatos kapcsolat az anyával vagy az elsődleges gondozóval, mely mindkettejük számára örömmel és megelégedéssel szolgál. A kötődés elsődleges szükségletünk, mely önálló, velünk született motivációs bázissal rendelkezik. Vannak viselkedéses összetevői (a kötődési viselkedésrendszer), valamint kognitív és érzelmi komponensei is. 

Lássuk ezeket sorban!

• Viselkedéses összetevők:

Az angol nyelvű szakirodalom ezt illeti az "attachment" megnevezéssel. Ez a baba részéről az úgynevezett kötődési viselkedéselemek megjelenése. Itt két dologról van szó:

1. jelzőviselkedés: sírás, mosoly, gőgicsélés. Desmond Morris találóan úgy fogalmazott, hogy a sírás jelentése ’gyere ide’, mosolyé pedig ’maradj itt’. Ezek célja a kapcsolat felvétele és fenntartása.

2. végrehajtó viselkedés: ezek a baba mozgásfejlődésével párhuzamosan jelennek meg: az anya megközelítése, a benne való megkapaszkodás, anya követése stb.

A baba folyamatosan monitorozza, hol van az anya, és minden pillanatban a tőle való optimális távolságra törekszik. Az optimális távolságot (de mondhatnánk közelséget is) a baba aktuális érzelmi, fiziológiai állapota határozza meg (pl. éhes, fáradt, fáj valamije stb.), illetve külső tényezők, pl. potenciális veszélyforrások befolyásolják. Ha az anya nem elérhető, az erőfeszítések nagy része a kapcsolódás fenntartására irányul, csökken a környezet felfedezése, a játék. 

• Érzelmi oldal:

A kötődés érzelmi vetülete a kötődési kötelék, mely a kötődési viselkedésen keresztül alakul ki. De mint láthattuk, nem minden érzelmi kötelék kötődés is egyben. Az angol nyelvű leírások itt jellemzően a "bonding" megnevezést használják.

• Kognitív komponens:

A kötődés formálódása során a baba úgynevezett „belső munkamodelleket” hoz létre: kik a kötődési személyek, általában hol találhatók, milyen viselkedésre számíthat tőlük stb. Ezek a reprezentációk tartósan fennmaradnak, azaz meghatározzák, hogy a későbbiekben (felnőttként) mennyire tudunk bízni másokban és saját magunkban. Természetesen valamennyire korrigálhatók ezek a munkamodellek, de a korai tapasztalatok szerepe - úgy tűnik -, mindig jelentős marad. 

Az előzőekben definiáltuk a kötődést, körüljártuk, mit jelent ez a fogalom. Nem ejtettünk szót sem a születés körülményeiről, sem a táplálás módjáról (szoptatás, cumisüveg), sőt azt sem állítottuk, hogy csakis a vér szerinti (életet adó) anyához kötődhet egy gyermek. Mindez nem véletlen! Biztos kötődés ugyanis kialakulhat örökbe fogadó szülő, nevelőszülő, császárral szülő anya, szoptatni nem tudó anya, sőt, nem csupán az anya felé! A gyerek ahhoz fog kötődni, akivel/akikkel rendszeres, napi kapcsolata van, akik jelen vannak az életében, nemtől, vérségi köteléktől, szexuális orientációtól függetlenül. Hogy hogyan fog kötődni, az már egy másik kérdés, és erről fognak szólni a következő bejegyzések.

*a stressz szó alatt természetesen distresszt értve, ám a hétköznapi nyelvhasználathoz igazodva