Egy napon, talán a múltban, talán a jövőben, vagy éppen ma, különös szürke urak tűnnek fel egy városban. Arra ösztönzik az embereket, hogy minél jobban takarékoskodjanak az idejükkel, s azt ígérik, ezt a megtakarított időt egy szép napon visszakapják. Addig is, a spórolás érdekében mondjanak le mindenről, ami "felesleges": baráti beszélgetések, állatokról való gondoskodás, családi együttlétek, ábrándozás, figyelem, egymással törődés... Rendeljenek mindent alá a hatékonyságnak, az eredményes időgazdálkodásnak, a gyorsaságnak, ezzel takarítva meg időt.

S miközben eluralkodik az idővel való fukarkodás, a rá-nem-érés, a rohanás, az embereknek furcsa mód mégis egyre kevesebb idejük marad. A városban mindenki krónikus időhiányban szenved. Emiatt az emberek kapkodnak, feszültek, rosszkedvűek, és nem veszik észre, hogy éppen az idővel való szüntelen spórolás az, ami elszínteleníti, megmérgezi az életüket. A rosszkedvet ellensúlyozandó, elkezdenek fogyasztani, tárgyakat felhalmozni. Soha semmi nem elég jó, mindenből egyre nagyobb, modernebb, jobb és több kell. No meg szükségessé válik a sok szórakozás, kikapcsolódás, amely eltereli a figyelmet arról, milyen nyomorúságos is lett így az élet. Hiszen az idő maga az élet, s aki így takarékoskodik az idővel, az valójában az életével spórol. 

Ugye milyen szerencse, hogy ez csak egy mese...?

"Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolkodnak el rajta. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő.
Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha egész örökkévalóságnak tetszhetik, el is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában.
Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik."

Ezt azonban a nagyváros lakói egyre kevésbé tudják. Helyette azon aggódnak, vajon elég időt tesznek-e félre az időtakarékba, melyet ezek a láthatatlan, de nagyon is észrevehető szürke urak működtetnek. Ezek az urak meggyőznek, arról, hogy érdemes minden percünkkel fukarkodni, hogy majd egyszer, a távoli jövőben, legyen egy csomó megtakarított időnk. És aki üzletet köt a szürke urakkal, annak hirtelen kevés lesz az ideje, egyre kevesebb, pedig egyre hatékonyabban takarítja meg azt. S hogy hová vezet mindez?

"Eleinte alig veszed észre. Ha megkapod, egy szép napon mindentől elmegy a kedved. Semmi se érdekel, sivár minden. De ez a sivárság többé nem múlik el, megmarad s egyre nő. Napról napra, hétről hétre rosszabb. A beteg mind kedvetlenebb, belül mind üresebb, mind elégedetlenebb magával meg a világgal. Majd lassanként ez az érzés is megszűnik, többé semmit sem érez. Teljesen közönyös és szürke lesz, az egész világ idegennek tetszik neki, semmihez semmi köze. Már nem haragszik, nem lelkesedik, nem örül, nem szomorkodik, többé nem tud se nevetni, se sírni. A belsejében hideg lesz, már nem tud szeretni senkit. Ha idáig jut, a betegség gyógyíthatatlan. Nincs visszaérés. Üres, szürke arccal járkál, ugyanolyan, akár a szürke urak."

Tulajdonképpen ez definitíve maga a depresszió. Ám Michael Ende szerint tehetünk ellene! Ahogy a regényben Momo, a borzas hajú, árva kislány, akit nem tudnak lépre csalni a szürke urak. Momo tudja, amit a minden gyermek: a játékra és az egymásra szánt idő sosem időpocsékolás! Hiába takarítjuk meg az időnket, ha nem osztjuk meg másokkal, ha nem érzünk örömet közben, csak füstbe megy, mint a szürke urak szájából folyton kilógó szivar. 

Visszaszerezhetjük tehát az elrabolt időnket (melyet talán éppen mi magunk raboltunk el magunktól). Az életidőnk véges, de arról hozhatunk döntést, mivel akarjuk eltölteni. Mire fordítjuk a figyelmünket, minek engedünk teret. Milyen sorsot szánunk az idővirágoknak, melyek minden egyes órában kinőnek, majd elhullajtják a szirmaikat a szívünkben.