Onnantól fogva, hogy megszületik az első gyermeke, a legtöbb ember törekszik arra, hogy jobb szülővé váljon. Önkéntelenül is átgondolja, ő mit hozott otthonról, milyen minták, szokások, rituálék és szabályok mentén alakították ki az ő szülei a család légkörét. Sokan elolvasnak néhány könyvet, esetleg az internetről tájékozódnak, netán tőlük tapasztaltalabb barátaiktól kérnek tanácsot.

Legtöbbünknek, amikor szülővé válunk, igényünk lesz arra, hogy a lehető legjobb szülei legyünk gyermekeinknek.
Hogyan érhetjük ezt el? Mi tesz minket jó szülővé?

Ahhoz, hogy jó, jobb szülővé váljunk, két dolog tűnik elengedhetetlenül fontosnak:

1. Ismerjük a gyermekünket

Ennek a pontnak van egy általános és egy specifikus része.

Fontos, hogy ismerjük a gyermekünk életkori sajátosságait. Nem arról van szó, hogy gyermekpszichológus diplomát kell szereznünk! Elég, ha nagy vonalakban tudjuk, az adott életkorban melyek gyermekeink legfontosabb szükségletei, mire képesek, mi szolgálja legjobban a fejlődésüket. Nem árt, ha arról is tudunk valamennyit, tekinthető "normálisnak", mi várható el tőlük.
Például egy nyolc hónapos babától nem elvárható, hogy órákig eljátsszon egyedül, egy két és fél eves nem képes érzelmei szabályozására, és nem tudja megnyugtatni önmagát. Egy hároméves még általában nem tud "végigülni" egy teljes, hosszú népmesét, egy hatéves pedig nem feltétlenül tud 45 percen át csendben, mozdulatlanul, mégis aktívan figyelni.

A specifikus része pedig, hogy a saját gyermekünket mi ismerjük a legjobban. Mi tudjuk, hogyan lehet őt megnyugtatni, hogyan szeret elaludni, mi a kedvenc játéka, meséje és plüssállata, mitől szokott félni és hogyan lehet rávenni, hogy - legalább időnként - működjön együtt velünk.

Ha mindezeket tudjuk, nem fogunk irreális elvárásokat támasztani felé, el tudjuk fogadni, hogy általában milyen és mire képes aktuálisan, és könnyebb ráhangolódnunk. Jó, ha tudomásul tudjuk venni, hogy a gyermekünk egy adott tulajdonságkészlettel születik (temperamentum), és nem akarjuk mindenáron megváltoztatni, a magunk vagy egy elképzelt ideál képére formálni őt. Ez pedig át is vezet a második ponthoz.

2. Ismerjük önmagunkat

A második pillér pedig, hogy ismerjük önmagunkat. Kik vagyunk, mivé váltunk életünk során, és mi az, amit esetleg nem értünk el? Milyen hiányaink vannak, melyek a legnehezebb helyzetek az életünkben, és mik az erősségeink, kiaknázható erőforrásaink?

Hogyan neveltek bennünket a szüleink, mit adtak át szavakban és szavak nélkül, mit gondolunk alapvetően a világról és benne önmagunkról? Mi az, amit szeretnénk továbbadni mi is a gyermekeinknek, és mi az, amit semmiképpen sem? És mit teszünk annak érdekében, hogy valóban ne adjuk át, amit nem szeretnénk?

A gyerekkori mintáink - hacsak nem dolgozunk velük - gumikötélként ránthatnak vissza bennünket, akkor is, ha erősen eltökéltük, mi majd másképp, jobban csináljuk. Éppen ezért érdemes átgondolni, tisztába jönni mindezekkel. Hogy ne gyermekünktől várjunk valamit, amire valójában nekünk van szükségünk, és tisztán, reálisan lássuk őt magát, ne saját szemüvegünkön keresztül.