Testre Szabott Megoldás

Oláh Kata pszichológus blogja

Egyedi és különleges vagy, s jobb életet érdemelsz! Vagy mégsem...?

2020. április 03. 15:21 - Oláh.Kata

Könyvajánló: 

Mark Manson: A lesz*rom rafinált művészete

leszarom.jpg

Egy mondatban összefoglalva Mark Manson könyvének summázata ez lehetne: legyen pár dolog, amit vegyél nagyon komolyan az életedben, az összes többit pedig vedd nagyon lazán!
De persze nem lehet egy mondatba sűríteni ezt a könyvet (mint a jó könyveket általában), ezért bőven megéri, hogy belelapozzunk! Ne engedjük, hogy megtévesszen bennünket a cím és könnyed, szókimondó stílus! Bár Manson gyakran szeretni használni a "shit", "fuck" és hasonló kicsillagozandó szavakat, mély gondolatokat közöl, emészthető formában. És ez az emészthetőség kimondottan a javára válik, mert nem is akar több lenni, mint ami: egy szórakoztató, mégis elgondolkodtató életvezetési tanácsadó könyv. Nem forradalmi, nem újító, ám jelentősen különbözik a piacon általában nagy karriert befutott írásoktól. S éppen ettől lesz figyelemre méltó! Lapozzunk egy kicsit bele.

"Mai kultúránknak az irreálisan pozitív elvárások a mániái. Légy boldogabb! Légy egészségesebb! Légy a legjobb, különb a többinél! Légy okosabb, gyorsabb, gazdagabb, szexibb, népszerűbb, eredményesebb, irigyeltebb, csodáltabb! Légy tökéletes és döbbenetes, és szarjál minden nap reggeli előtt tizenkét karátos aranyrögöket, miközben búcsúpuszit adsz szelfiérett hitvesednek meg a két és fél srácodnak! Aztán szállj el a helikoptereddel a csodálatosan kielégítő munkahelyedre, és töltsd el a napodat a hihetetlenül jelentőségteljes tevékenységgel, amely valószínűleg a világot menti meg egy napon!" (S persze nem felejts el minderről folyamatosan fényképeket tolni közösségi médiában, tegyük hozzá halk kiegészítésképpen.) 

Az élet azonban nem ilyen. Egyikünké sem. És az igazság az, hogy soha nem is lesz még csak hasonló sem. A legtöbbünk élete általában átlagos. És a legtöbb dologban mi magunk is átlagosak vagyunk. 

Nem hangzik túl jól, igaz?

Részben a hagyományos, részben a közösségi média is felelőssé tehető az életről kialakított képünkért. Hisz szinte mindenhonnan azt sulykolják belénk, a boldogság mindenkinek minden pillanatban elérhető és kijár, és ha valamiért éppen nem érezzük jól magunkat, vagy azt látjuk a hírfolyamunkban, hogy másoknak aktuálisan jobban megy a szekér, máris azt gondoljuk, valami baj van velünk, vagy az életünkkel, vagy mindkettővel.
De nem csupán a média tehet mindenről. Mi magunk sem észleljük reálisan önmagunkat. A lélektan, amely igyekszik minden jelenségnek nevet adni, Wogebon-hatásnak (vagy átlag feletti hatásnak) nevezi azt, hogy hajlamosak vagyunk számos jellemző mentén az átlagnál jobbnak értékelni saját magunkat. Márpedig ez statisztikailag is lehetetlenség! Az a nem túl magasztos helyzet, hogy a legtöbb dologban átlagosak vagyunk - és az életünk is az. Még abban is átlagosak vagyunk, hogy az átlagnál jobbnak gondoljuk magunkat! Ez van.

Ezt pedig nem könnyű megemészteni, főleg, ha az önsegítő könyvek és a közösségi médiában megosztott üzenetek nagy része épp az ellenkezőjét sugallja. Arculcsapás lehet az egónknak (jelentsen ez az utóbbi fogalom bármit), holott meglehet, hogy az út a kiegyensúlyozottsághoz épp erre vezet. Ha ugyanis mindig jobbak, szebbek, tökéletesebbek és boldogabbak akarunk lenni, akkor egyrészt egy idő után el fogjuk érni saját határainkat, másrészt folyamatosan azt fogjuk táplálni önmagunkban, hogy még mindig nem vagyunk a vágyott állapotban. Ez nagy valószínűséggel frusztrációt fog kelteni bennünk s összességében végül boldogtalanabbak leszünk, mintha meg sem próbáltuk volna. Ezzel szemben, ha elfogadjuk, hogy olyanok vagyunk, amilyenek: van, amiben jók, s van, amiben kevésbé, az életünk pedig hol örömteli, hol pedig nehéz, önmagában felszabadító élmény lesz.

Ehhez két dolog szükséges:

1.

"Noha van abban valami, hogy <<maradjunk a napos oldalon>>, igazság szerint az élet néha szar, és a legegészségesebb, amit tehetünk, hogy ezt elismerjük."  

Annak elfogadása hogy a nehézségek és a fájdalmak az életünk részei, akár tetszik, akár nem. A dolgok időnként rosszra fordulnak. Vacak dolgok mindannyiunkkal történnek. A baj az, ha azt gondoljuk, ennek nem kellene így lennie, s vérmérséklettől függően magunkat hibáztatjuk vagy pedig másokat, ezáltal áldozatszerepbe kormányozva magunkat.
A megvilágosodást ebben a megvilágításban definiálhatjuk úgy, mint annak tudomásul vételét, hogy az életben a szenvedés elkerülhetetlen, s egyedül úgy győzhetjük le, ha megtanuljuk, hogyan viseljük el, hogyan éljünk együtt vele. Ha megpróbáljuk megkímélni magukat tőle, tulajdonképpen egyre távolabb kerülünk a realitástól. Ne problémamentes életet próbáljunk élni, hanem olyan életet, amely tele van jó problémákkal! Hiszen a problémáink egy részét mi magunk választhatjuk meg. 

"Ha te össze-vissza, válogatás nélkül ügyet csinálsz mindenből és mindenkiből - akkor bizony el fogod kúrni az életed."

Manson javaslata, hogy ne csináljunk túl nagy ügyet az arra érdemtelen dolgokból. Nem lehet a világon mindent leszarni - ilyesmit csak a magas pszichopátiás indexű személyek tudnak - azonban van, amit le lehet és le is érdemes. Az élet rövid, így hát jól fontoljuk meg, mi miatt vagyunk hajlandók izgatni magunkat! Ehhez viszont kiforrott értékrendbe van szükségünk. Annak a pontos meghatározására, hogy miből szeretnénk ügyet csinálni az életünkben? Mi az, ami van annyira fontos, hogy izgassuk magunkat miatta? Melyek azok a problémák, amelyekkel hajlandóak vagyunk bajlódni akár egy életen át?

Hogy kik vagyunk, azt az határozza meg, hogy miért vagyunk készek harcolni, mit tartunk fontosnak, milyen értékrend szerint élünk.

S minden mást bátran leszarhatunk. 

2. "Az emberi önértékelés igaz és pontos mércéje az, hogy mi a véleményünk a negatív tulajdonságainkról." "Az önértékelést nem azzal kell mérni, hogyan viszonyulunk a pozitív élményeinkhez, hanem azzal, ahogy a negatív élményeinkhez viszonyulunk." 

Ezek mondatok a személyes kedvenceim a könyvből. Mély és alapos önismeretre, önreflexióra van tehát szükségünk, s annak a gondolatnak a mérlegelésére, hogy talán nem is vagyunk annyira egyediek, különlegesek és megismételhetetlenek, mint ahogyan azt szeretjük gondolni magunkról. Ha az önértékelésünk a helyén van, akkor látjuk a hibáinkat is. (És nem is akarjuk "fejlesztendő terület" néven eufemizálni magunk előtt.) Nyíltan és becsületesen elismerjük a negatív tulajdonságainkat, a realitás felszabadító fényében látva önmagunkat. Ha ugyanis azt gondoljuk, hogy hiperegyediek, szuperkülönlegesek és überkiemelkedőek vagyunk, akkor azt fogjuk hinni, hogy az életben bizonyos előjogokkal rendelkezünk, nekünk minden jár, amit csak megálmodtunk magunknak. 

"Nagyot koppan akkor, azután elhallgat. " (Ezt nem Manson könyvéből idéztem.)

Végtére is önző és kisstílű percemberek leszünk csupán, akik vagy azt gondoljuk magunkról, hogy én oké vagyok, de ti nem, ezért különleges bánásmód jár nekem, vagy az ellenkezőjét, hogy én nem vagyok oké, de ti igen, ezért különleges bánásmód jár nekem. Esetleg helyzettől függően kevert stratégiát is játszhatunk. 

Ez azonban lebénít és egyre messzebb visz attól, hogy mi magunk vegyük a kezünkbe életünk irányítását, ami annyit jelent, hogy mi magunk válasszuk meg a problémáinkat, amiért küzdeni akarunk, aminek jelentőséget tulajdonítunk. S végső soron elveszítjük annak a szabadságát, hogy minek adunk figyelmet és minek szenteljük az erőforrásainkat az életünkben. Ebben rejlik ugyanis a "not giving a fuck" (a leszarom) szabadsága és ez Manson egyik legfontosabb mondanivalója. A többiért pedig - mert van ott még, ahonnan ez gyütt - olvassuk el a könyvet!

 

 

 

 

komment

Belső erőforrásaink nehéz időkben

2020. március 25. 18:05 - Oláh.Kata

Életünk során a legtöbben - sőt, talán túlzás nélkül állíthatjuk - mindnyájan élünk át nehézségeket. Mindnyájan szenvedünk, hosszabb vagy rövidebb ideig, kisebb vagy nagyobb mértékben. Hol testileg, időnként lelkileg, sokszor mindkétféleképpen. A szenvedés az életünk része, elkerülhetetlen velejárója. Olyannyira igaz ez, hogy több világvallás is igyekszik kiutat, szabadulást kínálni belőle. Ám akár azonosulunk ezekkel a gondolatokkal, akár nem, az biztos, hogy a nehézségek átélése emberi sorsunk közös eleme. Összeköt embertársainkkal az a tény, hogy életünk során mindannyian élünk át nehézségeket, fájdalmas vagy éppen embert próbáló időszakokat.

poszt0325.jpeg

Gyökössy Endre református lelkipásztor és pszichológus úgy véli, pszichés egészségünk és jóllétünk egyik legfontosabb sarokköve, hogy képesek legyünk "helyesen szenvedni", azaz:

Értelmet találni a szenvedésben

 Azt gondolom, hogyha ez sikerül, akkor nem járunk messze attól sem, hogy saját életünk személyes értelmét megtaláljuk. Vagy legalábbis, ráérezzünk egy olyan belső ösvényre, amely iránytűnk lehet, legyenek bármilyenek is az aktuális körülményeink. Meggyőződésem, hogy az életünk és a szenvedésünk értelmét csakis egyénileg találhatjuk meg. Saját válaszaink felkutatásához magunknak kell megrajzolni a térképet - menet közben akár. Nincsenek sem instant, sem általános receptek.

Az a kincs, amit végül találunk, személyre szabottan a mi ajándékunk lesz majd. 

Mégis, mit készítsünk be a hátizsákunkba, ha úgy határozunk, hogy felfedező útra indulunk? Mi az, amire szükségünk lehet? Ezzel kapcsolatosan három útravaló tűnik most nekem fontosnak.

1. Perspektívaváltás

Éljünk át bármilyen nehéz időket is, tartson a szenvedés mégoly hosszú időn át, az egészen biztos, hogy nem tart örökké. Idővel minden nehézség könnyebbedik, elcsitul vagy legalábbis csillapodik. Lehet, hogy aktuálisan nehéz heteket-hónapokat élünk át, de ha az egész életünk időtartamát nézzük, akkor ez az időszak máris rövidnek, szinte pillanatnyinak tűnik. Hiszen éltünk már át jobb időket és fogunk is még. Ne engedjük, hogy az aktuális nehézség olyannyira eluraljon bennünket, hogy végül úgy érezzük, ebből soha nem lesz kiút. Az, hogy voltak, vannak és lesznek örömteli, boldog pillanatok az életünkben, éppolyan elidegeníthetetlen része közös emberi sorsunknak, mint a szenvedés. E tágabb, akár az egész életünket felölelő perspektívából szemlélve máris könnyebben vihetőnek tűnhetnek a terheink.

2. Nem gyarapítjuk tovább a szenvedést

Lett légyen bármilyen kilátástalan a helyzetünk, mindig dönthetünk úgy, hogy ebből minél kevesebbet adunk tovább. A szenvedés elmélyítheti empátiánkat, együttérzésünket embertársaink iránt, s határozhatunk úgy, hogy mi magunk nem leszünk további szenvedések forrása. Eszközeinkhez mérten cselekedhetünk: lehet, hogy pusztán az együtt érző kedvesség, egy jó szó vagy éppen egy apró jócselekedet az, amit megtehetünk. Vagy pusztán annyi, hogy nem bántunk másokat, sem szavakkal, sem tettekkel, sem sehogyan.

poszt0325_1.jpeg3. Megválaszthatjuk, hogy kiért vagy miért szenvedünk

Abba, hogy átélünk egy nehézséget vagy nem, legtöbbször nincs túl sok beleszólásunk. A döntési szabadságunk abban rejlik, hogy a szenvedés irányát megválaszthatjuk. Pál Feri atya egyszer így fogalmazott: mondhatjuk azt, hogy valaki vagy valami miatt szenvedünk, de nem biztos, hogy érdemes ebben a beszűkültebb perspektívában maradnunk. Ha a szenvedés egyszer elkerülhetetlen, megválaszthatjuk, hogy kiért vagy miért akarunk szenvedni? Kiért vagy miért vállaljuk ezt az egészet? Aki(k)ért vagy amiért meg is éri... Az atya Dosztojevszkijt is megidézi, aki ezt mondja: "Szeretnék méltó lenni azokra a szenvedésekre, amelyeket az életemben megélek ".

Továbbgondolva mindezeket, arról is eltöprenghetünk: mit hiszünk arról, hogy minek vagy kinek a kezében van az életünk? S abban is van belső szabadságunk, hogy az életünket oda és annak szenteljük, annak a kezébe tesszük, akinek vagy aminek akarjuk. Bármikor feltehetjük a kérdést, hogy mi alapján szeretnénk élni? 
S amikor erre valamiféle válasz körvonalazódik bennünk, akkor tudhatjuk: rátaláltunk saját benső személyes erőforrásaink kincsesbányájára is.   

komment

Világvége afterparti az Önigazolás nevű yachton

2019. november 14. 16:58 - Oláh.Kata

Könyvajánló: Elliot Aronson - Carol Tavris: Történtek hibák (de nem én tehetek róluk)

Képzeljük el a következő helyzetet!

Egy gyakorta látomásokat látó guru egyszer csak azt az üzenetet kapja "odaföntről", hogy jövő június 18-án elkövetkezik a világvége. Azonban néhány angyal szövetkezett, hogy megmentsék az emberiség azon kevés tagját, akik igazak. Ezért hát gurunk által azt üzenik az embereknek, hogy térjenek meg bűneikből, osszák szét a vagyonukat és az említett nap éjjelén a guru kertjében, lélekben megtisztulva várják az angyali sereget, akik tüzes szekéren fognak érkezni, mint egykor Illés prófétáért, s magukkal ragadják a kiválasztottakat, de csakis őket. Az itt maradottakra az apokalipszis történései várnak. 

Abszurd, igaz? De menjünk tovább!

Képzeljük el azt is, hogy a mi gurunknak jó a sajtója, erőteljes jelenléttel a közösségi média világában, s üzenete széles tömegekhez eljut. Legtöbben persze figyelmen kívül hagyják (elvégre a 2012-es maja világvége is elmaradt végül), ám van néhány ember (talán ők maguk a kiválasztottak?), akik meghallják a hívást, s a guru követőivé válnak. Vannak, akik pusztán meglátogatják szeánszait és megfogadnak néhány életvezetési tanácsot tőle. Azonban egy maroknyi ember eladja minden vagyonát, elhagyja a családját, a guru által fenntartott (fizetős) táborba költözik, s együtt készülnek a kérdéses éjszakára.

Lassan, de biztosan elkövetkezik a próféciában megjelölt nap éjjele. 

A guru és követői az utasításoknak megfelelően, fehér ruhába öltözve, leborotvált hajjal, több napos böjt után, a kertben várják az angyalok tüzes szekerét, mely végül - nem jön el. Lassan eltelik az éjjel, megvirrad a hajnal, s az égen egyedül a felkelő Nap tüzes fénye tűnik fel, tüzes szekér sehol. A világvége is láthatóan elmarad: felébred a város, munkába indulnak az emberek, a megszokott kerékvágásban történik minden tovább.

Mit gondolsz, kedves Olvasó, hogyan reagálnak erre a hívek?

Nyilvánvalóan ráébrednek, hogy a guru egy csaló, de legalábbis, az információi nem származtak megbízható forrásból, hátat fordítanak neki és hazatérnek a régi életükbe.

De nem! Nem ez történik! 

Azok a hívek, akik talán nem hittek túlságosan mélyen a próféciában, de azért - biztos, ami biztos alapon - meglátogatták párszor a gurut, valóban így fognak viselkedni. Akik azonban pénzzé tették mindenünket, elhagyták a családjukat, fenekestül felforgatták korábbi életüket, azok a guru és a prófécia még elszántabb híveivé válnak, és elszánt térítésbe kezdenek.

 Azt mondod, ez lehetetlen, nonszensz, irracionális, és értelmes ember nem tesz ilyet?

Márpedig szinte hajszálpontosan ugyanez történt közel fél évszázaddal ezelőtt, amikor Leon Festinger, egy fiatal szociálpszichológus két társával együtt beépült egy, a világvégét váró szektába. A világvége végül elmaradt, a hívek azonban, akik mindent a próféciának rendeltek alá, még megingathatatlanabbul kezdtek hinni a jövendölésben és számottevő térítésbe kezdtek az utcákon. 

Mi történt ezekkel a derék emberekkel?

20191102_164131.jpg

 Leon Festinger szociálpszichológus szinte egész életében ezt kutatta. Kognitív disszonanciának nevezte el azt a jelenséget, amikor feszültség keletkezik bennünk amiatt, mert két, pszichológiailag összeegyeztethetetlen vélekedést, gondolatot táplálunk, vagy elveink és cselekedeteink nincsenek összhangban egymással. Például amikor pontosan értesültünk a dohányzás egészségkárosító voltáról, mégis rágyújtunk egy újabb cigarettára. A feszültség egyik hatékony csökkentése lehet, ha felhagyunk a dohányzással. Ha azonban nem járunk sikerrel, még mindig alkalmazhatunk olyasféle kognitív manővereket, mint például, "az a napi 5-10-20 szál nem is annyira káros", "a nagyapám is füstölt, mint a gyárkémény, mégis 95 éves koráig élt", vagy bármilyen egyéni kreatív utat bejárhatunk annak érdekében, hogy a disszonancia okozta mentális feszültségünk csökkenjen.

A könyv egyik szerzője, Aronson (akinek neve az A. R. Pratkanisszal közösen írt A rábeszélőgép c. könyvből is ismerős lehet) Festinger tanítványa volt a Stanford Egyetemen. Együtt számtalan kísérlettel igazolták, hogy a kognitív disszonancia csökkentése olyan erős hajtóerő, hogy akár a legabszurdabb, legelrugaszkodottabb önigazolásba is belehajszol bennünket, csakhogy ne kelljen szembesülnünk tévedésünkkel (mint például a szekta esetében) vagy azzal az inkongruenciával, melyet elveink és cselekedeteink eltérése okoz (lásd a dohányos példáját).

Életünket át- és áthatja az önigazolás, legyen szó a párkapcsolatunkról, a munkánkról vagy akár a pénzügyi döntéseinkről. Ugyanúgy, a politika, a tudomány, a rendőrségi kihallgatások és az igazságszolgáltatás sem mentes tőle. Hogy lehet az, hogy ennyire nehéz belátni a tévedésinket, beismerni, ha hibáztunk, és levonni a konzekvenciákat?

Márpedig úgy tűnik, hogy minden nyilvánvaló bizonyíték ellenére a legtöbb esetben szentül hisszük, hogy igazunk van és ésszerűen cselekszünk. Egész egyszerűen képtelenek vagyunk felhagyni az önámítással - s ennek gyakorta még csak nem is vagyunk tudatában! 

 A szerzőpáros könyve ezt a kérdést járja körül, s számtalan hétköznapi példán keresztül mutatja be, hogyan működünk valójában mi, emberek. Emlékezetünk, ez a fluid, képlékeny és tünékeny folyamat is éppen ennek a szolgálatában áll!
Ne higgyünk tehát saját magunknak, saját emlékezetünknek? A szerzőpáros mindenesetre óvatosságra int. Hiszen jó pár évtizede köztudott már a pszichológiában, hogy az emlékezetünk bizony képes megtréfálni minket, sokszor teljesen hamis történetekről hitetve el, hogy azok valódi emléknyomok. 

louvre-102840_1280.jpg

Végezetül képzeljünk magunk elé egy piramist, akár a Louvre csodaszépen megvilágított üvegpiramisát. A piramis csúcsán két derék, szorgalmas fiatalember áll, mindketten emelt szintű matematika érettségijüket írják, egy nívós egyetemre történő bejutás érdekében. Mindketten becsületesnek gondolják magunkat, soha nem puskáztak a középiskolában. Most azonban van egy feladat, amelynek nem tudják a megoldását. A zsebükben ott lapul az okostelefon - elég lenne egy óvatlan pillanatban elővenni és megnézni az interneten a megoldókulcsot. Egy darabig mindketten küzdenek a kísértés ellen, ám végül egyikük megadja magát: előkapja a telefonját, rákeres a válaszra és azt bemásolja a lapra. A másikuk nem tesz így.

Hogyan vélekednek cselekedetükről egy hét múlva? Ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy igazolják önmaguknak döntésük helyességét. Az egyikük elért egy bizonyos százalékot, ezáltal bejutott a kívánt egyetemre, a másikuk, aki nem csalt, néhány ponttal lemaradt róla. Hogyan gondolkodnak a fiatalemberek? A egyikük talán azt mondja magában:

"Igaz, hogy egy kicsit csaltam, de hát ez nem is akkora ügy, mindenki puskázik, az életben is így van, s különben is, nagy volt a tét, a cél szentesíti az eszközt, jól döntöttem."

A másikuk pedig így gondolkodik:

"A csalás a legerkölcstelenebb dolog a világon. Aki csal, az becstelen, és más aljasságokra is képes. Ki kéne mindenkit rúgni, akit puskázáson érnek! Én legalább megőriztem a feddhetetlenségemet és büszkén tudok a tükörbe nézni!".

Mire a diákok az önigazolás végére érnek, mindketten lecsúsztak a piramis tetejéről az aljára az élek mentén, jókora távolságra kerülve egymástól. Véleményük már korántsem azonos, s valószínűleg, mivel életüket jelentősen befolyásoló döntésről van szó, ez a vélekedés állandósul is. Talán arról is meg vannak eddigre győződve, hogy valójában mindig is így vélekedtek. Hiszen valahogy fel kell oldani a disszonanciát, annak feszültségét, hogy életük egy fontos pillanatában hoztak egy döntést, melynek komoly következménye lett a pályaválasztásukra nézve.

S hogy milyen módon van jelen az önigazolás az életünkben, s hogyan érhető tetten? Erről szól ez az olvasmányos, szórakoztató, ám mégis tudományos alapossággal megírt könyv. Egy három órás várakozás az SZTK-ban is simán túlélhető vele, s még az sem fog feltűnni nekünk, hány idős néni kéredzkedik be az orvoshoz a mi sorszámunk előtt. Csak tudjuk letenni, amikor végre minket szólít a nővérke!

komment

Négy dolog, amivel legyél jóban, ha boldog akarsz lenni!

2019. október 15. 19:01 - Oláh.Kata

A lelki egészség III. alappillére

Lelki egészségünk harmadik alappillére, hogy kapcsolatban vagyunk! Hogy mivel?

  1. testünkkel
  2. önmagunkkal
  3. egymással
  4. a transzencenssel

1. Kapcsolat a testünkkel

Testünk a leghűségesebb társunk, "aki" fogantatásunktól halálunkig kísér bennünket. Mi is hűségesek vagyunk hozzá? Vagy kapcsolatunk inkább ellentmondásos, zaklatott, netán elutasító? 

Testünk ápolása, karbantartása hozzátartozik lelki egészségünkhöz, és nem pusztán a külcsínről van itt szó! Egészséges életmóddal, sporttal, lazítással sokat tehetünk testünk külalakjának és egészségének javításáért. S miközben folyamatosan fejlesztjük, gondozzuk testünket, meg kell tanulnunk igent mondani rá - mindenestül! Minden porcikánkra, sejtünkre, külsőnkre és testünk belső világára egyaránt. Jóban lenni a testünkkel azt jelenti, hogy olyannak fogadjuk el, amilyen, és olyannak is szeretjük. Ha jóban vagyunk a testünkkel, képesek vagyunk hálát és bizalmat érezni iránta, máris nagy lépést tettünk pszichés egészségünk irányába is. 

Testünk állapota nem független a "benne "lakó" állapotától, tehát elválaszthatatlan attól, amit életünk során átéltünk. Tükrözi érzéseinket, gondolatainkat, emlékeinket, s ezek kihatnak biológiai folyamatainkra is. Caroline Mysstól származik a gondolat, hogy a biológiánk a biográfiánk is egyben. Egészségi állapotunkat tehát nagy mértékben meghatározza, amit átéltünk. Testünk őrzi emlékeinket - s nagyon úgy tűnik, ez nem egy metafora csupán, hanem a legzsigeribb valóság! Tekinthetjük testünket élő, organikus rendszernek, amely a maga sajátos nyelvén folyamatosan kommunikál velünk. Fontos, hogy értsük őt, s szeretettel fogadjuk üzeneteit! 

1015_3.jpeg

 2. Kapcsolat önmagunkkal

Sokunkat neveltek úgy, hogy azt tanultuk meg: nem szabad kedvesnek lennünk önmagunkhoz. Az önbírálat, a kritika olyannyira beépült a személyiségünkbe, hogy eszünkbe sem jut: másképpen is csinálhatnánk. Ennek aztán számtalan kellemetlen következménye van. Gyermekkorunkban a szüleinktől érkező kritika mély nyomot hagy bennünk, és felnőttként a fejünkben folyamosan duruzsoló önbecsmérlő kommentátor olyan lesz, mint a szüleink Védekezésül azt kezdhetjük hinni, kizárólag akkor vagyunk méltók a szeretetre, ha tökéletesek vagyunk.

Természetesen az életünkben jelen lévő bármely fontos személy szerepet játszhat az önbírálat kialakításában: tanárok, rokonok, testvérek, edzők stb. Mire elérjük a felnőttkort, sokszor már nincs is tudatában ezeknek az élményeinknek, csupán a kíméletlen belső hang figyelmeztet újra önnön tökéletlenségeinkre. Úgy vélhetjük, az önbírálat segíteni fog a jövőben a hibák elkerülésében. Ez azonban a legkevésbé sincs így!

Mindannyian hibázunk. Ez közös emberi sajátosságunk. Egyikünk sem tökéletes. Amikor elítéljük magunkat, egyszerre öltjük magukra a bíráló és a bírált szerepét. Ráébredhetünk arra, hogy a gyengeség és a tökéletlenség az általános emberi tapasztalás része. Megérezhetjük, hogy mély kapcsolatban vagyunk embertársainkkal, akik az élet útját járják, és éppoly sebezhetőek és tökéletlenek, mint mi vagyunk. Ráadásul mi magunk megadhatjuk magunknak a nélkülözött és vágyott biztonságot és gondoskodást! Gyakorolhatjuk az együttérzés erényét - önmagunk irányába is.

Az önmagunkkal való együttérzés nem azt jelenti, hogy pozitív megerősítéseket mondogatunk önmagunknak. Távolról sem. Sokkal inkább azt, hogy pozitív, meleg érzelmeket fejezünk ki önmagunk iránt, amikor épp lehangoltak, tehetetlenek, vagy csalódottak vagyunk. Az önmagunkkal való együttérzés arról szól, hogy amikor például szomorúak vagyunk, akkor nem igyekszünk gyorsan valami vidámra gondolni, hogy elnyomjuk a bánatot (ez hosszútávon egyébként sem is hasznos), hanem megállapítjuk, hogy szomorúságot érzünk, elfogadjuk ezt, s ebből a lelkiállapotból támogatjuk együttérzően magunkat. Ez az attitűd segít átvészelni a viharosabb időszakokat is, és alapjává válhat az önmagunkkal kiépített teherbíró, szeretetteljes kapcsolatnak.

3. Kapcsolat másokkal

A  delphoi jósda falára nem csupán a híressé vált "Ismerd meg önmagad" feliratot festették. A hagyomány szerint Thalész ókori filozófus azt írta a templom külső falára, ahol az érkező zarándokok jól látták: "Emlékezz meg barátaidról!".

1015_1.jpgMentális egészségünk fenntartásához elengedhetetlenek a tápláló emberi kapcsolatok. Tudni szeretni és kötődni, bízni a másikban, képesnek lenni az intimitásra. Ez utóbbi nem a szexualitást jelenti. Az intim kapcsolat a fizikai közelségen kívül az érzelmi közelséget is magába foglalja. Legyen szó akár párkapcsolatról, akár baráti kapcsolatról, időnként képesnek kell lennünk önfeltárásra, vállalva a sebezhetőség kockázatát, s bízni abban, hogy a másik nem fog visszaélni bizalmunkkal.

A társas támogatás nem csupán lelkünknek tesz jót, hanem egészségi állapotunkat is pozitívan befolyásolja. Az egészségpszichológiai kutatások alátámasztják, hogy mind a fizikai, mind a lelki problémák száma lényegesen gyakoribb azoknál, akik magányosan, izoláltan élnek, akiknek nincs családjuk, kevesebb a barátjuk, és munkájuk során is kevesebb emberrel érintkeznek. A társas támogatás fontos egészségvédő faktor. Az emberi kapcsolatok megerősítik bennünk a szeretettség, az odafigyelés és a törődés érzését. Törekedjünk hát ilyen kapcsolatok kialakítására, fenntartására!

 4. Kapcsolat a transzcendenssel

Mivel spirituális lények is vagyunk, a transzcendenciával, a "nálunk nagyobbal" is érdemes kapcsolatban lennünk pszichés egészségünk fenntartásához. Ez jelentheti - hitünk, meggyőződésünk szerint - az Istent, a Sorsot, az Életet, a Természetet, különféle szellemi erőket. Spiritualitásnak tekinthetjük mindazokat a gondolatokat, érzéseket és viselkedést, amelyeket a szakrális, Magasabb Erő kereséséért teszünk, elkülönítve a vallásosságtól és az ezotériától. Maslow értelmezésében a transzcendens szükségletek önmagunk meghaladását,önmagunkon túlmutató célok követését, csúcsélmények átélését jelentik. 

1015_2.jpegAz önmagunkká válás nagyon fontos állomás az emberi életút során, de ha megállunk ezen a szinten, fejlődésünk könnyen meg is rekedhet itt. A személyiségfejlődésünk természetes folyománya, hogy egy idő után meghaladjuk önmagunkat, keressük ennek lehetőségét és horizontunkat kitágítsuk egy tágabb perspektíva felé, azaz belépjünk egyéni létünk határain túlmutató dimenziókba is. 

 "Az embernek először az önmagává válás magaslatában tudatosítania kell minden létlehetőségét,majd vissza kell térnie... az emberiséghez. Önszeretet helyett azon túllépve ki kell terjesztenie szeretetét másokra: családra, embertársakra, népekre, a világra ahhoz, hogy az emberré válás nagy útját folytathassa!” (Abraham Maslow)

Ajánlott bejegyzések:

Lelki egészségünk első alappillére

Lelki egészségünk második alappillére

kata_profil_jpeg.jpgOláh Kata pszichológus 

Facebook: Testre szabott megoldás

Instagram: Oláh Kata_pszichológus

Bejelentkezés egyéni konzultációra: olah.kata.psy〈kukac〉gmail.com

komment

Tenni vagy lenni? Ez itt a kérdés!

2019. október 03. 17:45 - Oláh.Kata

A lelki egészség II. alappillére

A lelki egészségünk és stabilitásunk második sarokkövét - Gyökössy Endre nyomán - e két szó jellemzi:

tennilenni04.png

 

Tenni

Lenni

 

Mit jelent ez?

Tenni

Képesek vagyunk tevékeny, aktív életet élni, Mentális jóllétünkhöz elengedhetetlen, hogy úgy érezzük, értelmes, produktív az életünk. S bár más és más tevékenységben lelhetjük ezt fel, egyvalami mégis közös: nem élhetünk kiteljesedett életet, ha nem tudjuk azt érezni, hogy alkotó, hasznos módon vagyunk jelen a világban.

Lenni

Tudunk-e, merünk-e csendben lenni, befele figyelni, egyedül lenni. "Csak úgy", minden cél és haszon nélkül, szemlélődve, önmagunkra figyelve, külső zajok és ingerek nélkül. Ez jelenthet akár meditációt, imádkozást, vagy egyszerűen csak tudatos jelenlétet anélkül, hogy külső ingerek vonnák el a figyelmüket. Amikor látszólag nem csinálunk semmit, a pszichénk olyankor regenerálódik, s ekkor kerülhetünk kapcsolatba lényünk mélyebb rétegeivel is. 

E kettő ritmusa adja meg egészséges lelki életünk alapját.

tennilenni01.jpg

A mai világban nagy lehet a kísértés arra, hogy mindig tegyünk valamit, mindig kifelé irányítsuk a figyelmünket, s a kérdéseinkre a választ is kívülről várjuk. Valami mindig leköti a figyelmünket. A metrón a közösségi oldal hírfolyamát görgetjük, hazaérve bekapcsoljuk a tévét, és este kilenckor még munkával kapcsolatos e-mailekre válaszolunk. Reggel első dolgunk ébredés után, hogy a telefonunk után nyúljunk, a reggeli készülődés közben rádiót hallgatunk.

Szinte minden arra van kitalálva a XXI. században, hogy szórakozzunk. Állandóan ingerek vesznek körül minket, és ha éppen csend van körülöttünk, mi magunk kezdünk ingereket keresni. A szórakoztatóipar újabb és újabb eszközökkel igyekszik kiszolgálni egyre növekvő ingeréhségünket, felérni egyre magasabb ingerküszöbünket.  Aki azonban állandóan „pörög”, az gyakran nem csak azért teszi, mert a világ erre készteti, erre csábítja. Sokszor arra is jó ez a nagy pörgés, hogy a figyelmünket kívül tartsa, elterelje valamiről, ami a benső világunkban van. Aki folyton aktív, folyton kifelé figyel, nem lesz képes lelassulni, regenerálódni, feltöltődni. 

Sokszor egy-egy betegség az, ami végül lassításra, elmélyülésre, befelé figyelésre késztet. Jó néhány évvel ezelőtt járt nálam konzultáción egy vállalkozó. Elmondta, hogy szinte 0-24-ben, állandó készenlétben áll, vasárnap este nyolckor is e-mailekre válaszol, mert ha ő nem válaszol, akkor a konkurencia fog, s el is happolja a munkát. Éppen ezzel keresett meg, az állandó distressz, a folytonos standby-állapot következtében mindenféle tünetei kezdtek lenni. Önmagában egyik sem komoly, de hol itt fáj hol ott, regenerálódik sportolás után, egy megfázásból hetekig tart kilábalnia, s a munkában is mintha egyre többet hibázna… Ő is érezte, hogy nem jó az állandó készenléti állapot, ám azzal magyarázta, a vállalkozói lét már csak ilyen.

tenni.jpgAztán nyitottá vált rá, hogy keressük meg, az életformáján túl van-e még valami, ami táplálja az állandó készenléti állapotát? Kérdeztem, mióta érzi ezt. Elmesélte, hogy már az egyetem alatt is voltak ilyen élményei, mindig be is osztotta az idejét, jusson mindenre és mindenkire. Amikor még alkalmazottként dolgozott, akkor is szinte mindig el volt úszva a feladataival, rásóztak mindent, de ő meg is csinálta. Sőt, tűnődött el, igazából már általános iskolában is így volt. S egyszer csak, a történetek mélyén megelevenedett egy valamikori magányos, kétségbeesett kisiskolás kisfiú, akinek otthon sem jó, akit az iskolában is bántanak, s egyetlen öröme, hogy a tanító néni minden kérdésére mindig tudja a választ. Ezért aztán mindig minden tankönyvet előre elolvasott, előre felkészült, sokszor az iskolaszünetet is ezzel töltötte. A „pörgés” célja tehát kettős volt. Egyfelől megtanulta, hogy akkor kaphat elismerést, figyelmet, szeretetet, ha mindig mindenben száz százalékosan teljesít, mindig ugrik, amikor valaki kér tőle valamit. Másfelől a pörgés sikeresen elterelte a figyelmét arról a magányos és szomorú kisfiúról, aki ő volt egykor. A feloldást az hozta, hogy sikerült felvennie a kapcsolatot a benne élő, magára hagyott gyermekkel, megértőn, szeretettel kezdett kapcsolódni hozzá.

Van, aki azért "pörög", azért figyel folyton másokra, mert az tanulta meg, hogy máskülönben nem értékes, nem szerethető. Ők nehezen vagy egyáltalán nem tudnak nemet mondani. Mindig mások igényeit helyezik előtérbe, s ez felemészti erőtartalékaikat. Nem marad kapacitásuk önmagukra, a "lenni" üzemmódra

tennilenni03.jpegAz egyik pszichodráma csoportban a drámajáték során az egyik férfi résztvevő így panaszkodott: 

- Nem tudok nemet mondani.

- Te egy nő vagy? - kérdezett vissza a terapeuta.

- Nem, dehogyis! Férfi vagyok!

- Na látod. Nem arról van szó, hogy nem tudsz nemet mondani, hiszen most is tudtál. Inkább arról, hogy nem mersz vagy nem akarsz...

Az állandó elfoglaltság inverze, árnyéka, amikor passzivitásba vonulunk, halogatunk, vagy éppen felesleges tevékenységekkel töltjük ki az időnket. Ez sem valódi "énidő", hiszen ilyenkor valójában nem magunkra figyelünk, hanem az a célunk, hogy valahogy elüssük az időt. S bár az idő valóban eltelik, anélkül telik el, hogy mi bármiféle tartalmas, értelmes, építő dolgot hoznánk létre. Észre sem vesszük, hogy miközben agyonütjük az időt, saját lelki egészségünket, stabilitásunkat is agyonütjük. 

Mentális jóllétünk második alappillére tehát, hogy megfelelő ritmusban tudunk aktív, produktív életet élni, és visszahúzódni, befelé figyelni, elcsendesedni.

 Gyakorlat: Hogyan tudnál időd szánni önmagadra a mindennapokban? Vannak-e olyan percek-órák, amikor nincs körülötted zaj, nem szól a tévé, a zene, nem görgeted a hírfolyamodat, hanem csak: vagy?

kata_profil_jpeg.jpgOláh Kata pszichológus

Facebook: Testre szabott megoldás

Instagram: Oláh Kata_pszichológus

Lelki egészségünk első alappilléréről ebben a bejegyzésben olvashatsz.

komment

Az önismerettől az önszeretetig

2019. szeptember 23. 19:54 - Oláh.Kata

A lelki egészség I. alappillére

Mit tehetünk magunkért: boldogságunkért, egészségünkért? Miként lelhetünk rá erőforrásainkra, hogyan aknázhatjuk ki őket? Hogyan élhetünk teljes, elégedett életet? Hogyan növekedhet az életünk? Pszichológusként elsősorban ezek a kérdések érdekelnek, s abban segítem a hozzám fordulókat, hogyan találhatnak rá ezekre a válaszokra önmagukban, a saját életükben. Tudom, hogy nem léteznek konzerv válaszok. Ebben a bejegyzésben, egy hosszabb sorozat első részeként azt járom körül, melyek a pszichés egészség alappillérei a XXI. században.

Az egészségről, azon belül is a lelki egészségről többféle meghatározás született. A WHO 1946-os Alkotmányának előszavában az egészség alábbi definíciója szerepel: „Az egészség a teljes testi, szellemi és szociális jólét állapota, nem pusztán a betegség vagy fogyatékosság hiánya.” Gyorsan le is szögezhetjük, hogy ez a meghatározás inkább hosszú távon elérendő cél, mintsem minden ember mindennapi állapota. Mégis, milyen jó lenne, ha ez most még idealisztikus megfogalmazás egyszer mindannyiunk számára valóság lenne! Annak körvonalazásában, hogy melyek a lelki egészségünk legfontosabb sarokkövei, Gyökössy Endre református lelkipásztor és pszichológus gondolatait hívtam segítségül.

Ismerve szeretni, szeretve ismerni - önmagunkat

Pszichés egészség elképzelhetetlen anélkül, hogy ismerjük, elfogadjuk és szeressük magunkat. Könnyen lehet, hogy az önismeret már a könyökünkön jön ki. Tudjuk, hogy már a görögök is azt mondták, "Ismerd meg önmagad!", de mégis mi a csudát üzenhet nekünk ez az ókori jósda falán feltűnő felirat? Hogyan ismerhetjük meg magunkat? 

Lehámozni magunkról azt:

  • akinek gondoljuk magunkat
  • akinek mutatjuk magunkat
  • akinek mások mondanak minket

Túljutni mindezeken, s mélyen, belül rátalálni lényünk magjára, választ találni arra a kérdésre: ki vagyok én valójában?

stop.pngEz bátor szembenézést igényel, és erre – úgy vettem észre – nem mindenki nyitott. Sokan jönnek el önismereti csoportba, vagy keresnek fel egyénileg, akár valamilyen tünettel, akár az önmegismerés mélyebb igényével. Beszélgetni kezdünk, s egyszer csak kirakják a stoptáblát. Eddig és nem tovább. Lehet olyan, hogy valamivel túlságosan nehéz szembenézni. Volt, aki kerek perec kijelentette egy egyéni konzultáció kétharmadánál: „Ne haragudj, én nem akarok ilyen lelki dolgokkal foglalkozni, pláne nem a múlttal! Én azért jöttem, hogy meggyógyuljak!”. Nem haragudtam. Inkább elszomorodtam, hogy nem fogok tudni a hasznára lenni, hisz én azt tanultam, hogy az út a gyógyuláshoz – önmagunkon keresztül vezet…

S itt van a kulcs: az út önmagunkhoz önmagunkon keresztül vezet! Nem tudjuk megkerülni a találkozást önmagunkkal, benső világunkkal. Ez a találkozás néha derűs és napfényes, néha borús vagy éppen viharos. Nem tudunk elegánsan kitérni, bypassokat beépíteni, kerülőutakat keresgélni. Lehet, hogy megpróbáljuk, de hosszú távon nem érjük el a várt eredményt - nem jutunk közelebb önmagunk lényegi részéhez.

Ne csak ismerd, szeresd is!

shadow.jpgTermészetes, hogy néha nagyon nehéz, amikor egy fénysugár bevilágít valahova, amire nem esik jól ránézni. Mindannyiunknak vannak ilyen részei, ilyen vonásai. S mindannyiunkban ott lakik „az a másik énünk”, akit a jungiánus lélektan úgy ismer, hogy az árnyékszemélyiség. „Ő” tartalmazza tulajdonképpen mindazt, amivel nem akarunk vagy nem merünk szembesülni, és nem akarjuk elfogadni sem. Gyakran ide száműzzük a fájó érzéseinket is. Gyökössy Endre úgy hívja őt: „a sötét felebarátunk”. Hátborzongatóan gyönyörű megfogalmazás.

Nincs lelki egészségünk, ha nem tudunk igent mondani önmagunkra. Külsőnkre és belső világunkra egyaránt - mindenestül. Paradox módon a változásnak is ez a feltétele. 

lamp.jpgFontos, hogy az a fény, amellyel bevilágítunk pszichénk rejtett zugaiba, meleg fényű legyen. Hogy ne csupán ismerjük magunkat, de megértő szeretettel tudjunk önmagunkra tekinteni. Csak akkor tud ugyanis az önismeret egyszersmind önszeretetté is válni. A hideg színhőmérsékletű lámpa mellett élesen látjuk a hibáinkat. Úgy tűnhet, rengeteg baj van velünk, sokat kell „dolgozni magunkon”, egy életen át gyomlálgathatjuk magunkat.

Jobban járunk, ha inkább egy meleg fényű lámpást fogunk a kezünkbe, amikor felfedezzük önmagunkat. Ennek a lámpásnak a megtalálásában tud segíteni egy tapasztalt, empatikus, meleg szívű segítő szakember is. Egy barátságos fényű lámpa világánál képesek leszünk szeretetteljes együttérzéssel tekinteni önmagunkra, s önostorozás helyett szelíden átölelni azt a valakit, akik vagyunk. Mindenünkkel együtt. S ha ezt meg tudjuk tenni, elmondhatjuk, hogy lelki egészségünk első alappillére stabilan áll.

Ha tudjuk, hogy kik vagyunk, s meg is vagyunk békülve azzal, akik vagyunk – akkor ki is tudjuk teljesíteni adottságainkat. Akkor meg is tudjuk valósítani önmagunkat.

Gyakorlat: Ha van kedved, szánj erre egy kis időt, és írd össze minden pozitív és negatív tulajdonságodat, ami csak eszedbe jut. Ha nagyon bátor vagy, akkor kérdezz meg valakit, egy közeli barátot vagy családtagot, ő milyennek lát téged. Fontos, hogy olyasvalakit kérdezz, akit szeretsz és aki szeret téged. Ismerve szeret. S ne sértődj meg, ha mer őszinte lenni veled…

kata_profil_jpeg.jpgOláh Kata pszichológus

Facebook: Testre szabott megoldás 

Instagram: Oláh Kata_pszichológus

komment

Készen vagyok!

2019. szeptember 16. 21:04 - Oláh.Kata

Mindannyiunk egyik legmélyebb vágya jól lenni, boldognak lenni, tudni örülni az életnek és kiteljesedni. Sokan egy életen át keresik ezt, kipróbálva különféle módszereket, felkeresve segítő szakembereket. Pedig a megoldás néha az "orrunk előtt" van...

feng-shui-1960783_1920.jpg

Múlt héten összejött nálam egy kis csoport szomatodráma Gyógyító Játékot játszani. A program vége felé az egyik résztvevő így sóhajtott fel:

- Bárcsak ne kellene mindig drámázni!

Beszélgetni kezdtünk erről, s elmondta: arra vágyik, hogy végre jól legyen, ne legyenek problémái és boldogan éljen. Sokan valóban azért jönnek el egy-egy programra, vagy vágnak bele egy hosszabb önismereti folyamatba, hogy végre "jól legyenek". S amikor elkezdünk erről beszélgetni, akkor kiderül, hogy ezt az állapotot tekintik a végállomásnak. Úgy képzelik, hogy most még nehéz, most még vannak problémáik, ám ezeket megoldják, s utána már csak a boldog élet marad.

Kiábrándítónak tűnhet azt mondani, hogy ez nem így van.

Mint ahogy a spirituális út sem garancia a gyógyuláshoz és a boldogsághoz, a pszichológia, az önismeret sem útlevél a tökéletesen boldog élethez. Nincs olyan állapota az életnek, amikor valaki "megoldotta a problémáit", az élete mellé egy zöld pipát téve, és akkor jöhet a jó rész, és boldogan él, amíg meg nem hal. Azért nincs, mert az élet egy lüktető, minden szakaszában újfajta kihívásokat és lehetőségeket tartogató, örömmel, veszteséggel és hétköznapokkal tarkított, dinamikus folyamat, nem egy statikus vonal, és nem is Disneyland.

Az élet az élmények teljessége. Nem arra kell törekedni, hogy kipipáljuk, hanem hogy képesek legyünk maradék nélkül megélni az élet teljességét. Képesek legyünk elhordozni a jót is, a nehezet is, és elviselni érzelmi ambivalenciákat. A lelki egészség nem csak azt jelenti, hogy tudunk örülni, hanem azt is, hogy tudunk fájni, sírni, félni, dühösnek lenni is, ha kell, s ettől nem omlik össze a személyiségünk.

Mindannyiunknak van egy sebzett része, és van mindegyikünknek egy egészséges része. Természetesen ez egy metafora, valójában ezek a részeink nincsenek külön, hanem mindketten bele vannak ágyazva a pszichénkbe. A kulcs nem a teljes gyógyulás, mert van, amiből meg tudunk gyógyulni, és van, amiből nem. Nem kell először meggyógyulnunk, hogy az egészséges részünk tudjon funkcionálni. Ehhez nem kell és nem is szabad a sebzett részünket eltüntetni, kijavítani, letagadni. Sokkal inkább átölelni, bekötözni a sebeit és türelemmel, megértéssel lenni iránta. Nem kell és nem is lehet erőltetni a sebzett részünk gyógyulását. Ez nem is feltétele annak, hogy teljes életet éljünk. 

Már csak azért is érdemes megtanulni jól bánni magunkkal, a sebzett részünkkel, mert ez kihat a kapcsolatainkra is. Az egyéni megoldatlan problémáink gyakran kapcsolati konfliktusok formájában köszönnek vissza. Ahogy bánunk a sebzett részünkkel, ugyanezt a viszonyulást képezzük le a kapcsolatainkban is. Ha harmóniában szeretnénk élni a környezetünkkel, akkor érdemes először harmóniában élni önmagukkal. Ez pedig azt jelenti a gyakorlatban, hogy:  

  • látjuk a sebzett részünket
  • igent tudunk mondani rá, elismerjük a létezését
  • nem arra koncentráljuk az erőforrásaink tetemes részét, hogy a sebzett részünket véglegesen meggyógyítsuk, hanem:
  • engedjük az egészséges részünket teret nyerni, megerősödni

Csíkszentmihályi Mihály a Flow c. könyvében két módját írja le annak, milyen választ adhatunk a szenvedéseinkre. Az egyik, hogy egész életünkben a sebzettségből reagálunk. Ilyenkor fordulhat elő, hogy valakiket hibáztatunk a sebeinkért, folyton kárpótlást, gyógyírt, megoldásokat keresve. Ami aztán vagy sikerül, vagy nem. Egyúttal azonban lemondunk arról, hogy felelősséget vállaljunk önmagunkért. Maslow nyomán ezt nevezzük hiánymotivált életnek. Ekkor az életünk célja jobbára az, hogy ezeket a hiányainkat valahogy beteljesítsük, problémáinktól végre megszabaduljunk, mert azt képzeljük, hogy ez a vágyott boldogság feltétele.

A másik út, ha képesek vagyunk értelmet találni a szenvedéseinkben, s a sebzettségre választ adni. Ez a növekedésmotivált élet. Ha tudunk értelmet találni benne, akkor az életünk elkezd növekedni. Ha nem, akkor az egész életünk a sebzettségben telik. Minél inkább megerősödik bennünk az egészséges részünk, annál több benső erőforrásunkat mozgósíthatjuk életünk kiteljesítésére. Mert a sebeinkkel is élhetünk teljes és boldog életet! Nem kell megvárni, amíg "készen leszünk".

kata_profil_jpeg.jpg

 

 Oláh Kata pszichológus

Testre szabott megoldás

 

 

 

komment

Spirituális Disneyland

2019. szeptember 11. 19:34 - Oláh.Kata

Te már tudod, hogyan vonzd be az életedbe, amit szeretnél? Átírtad már a korlátozó hitrendszereidet? Ha nem, akkor lehet, hogy Neked szól ez az írás...

customerservice.jpgVannak, akik úgy gondolják, hogy a spiritualitás egyenlő a jó dolgok bevonzásával az életükbe. Számukra az univerzum nem más, mint egy spirituális csomagküldő szolgálat, készséges ügyfélszolgálattal. Szerintük a siker titka az, hogy jól kell tudni leadni a rendelést, azaz a megfelelő specifikációkat kell alkalmazni a folyamat során. Ha a siker elmarad, akkor tovább kell finomítani paramétereket. Mert ugye nyilvánvaló, hogy az Univerzum mindig és minden helyzetben azt adja, amire csak vágyunk, nekünk egyszerűen csak be kell vonzani a dolgokat az Élet nevű önkiszolgáló bolt polcainak végtelen választékából. Ez azonban nem spiritualitás, hanem inkább realitásvesztés. 

A nagyon kicsi gyerekek gondolkodnak úgy, hogy a világon minden körülöttük forog, s minden miattuk történik. Ez az egocentrikus világkép. Hasonló ez a mágikus gondolkodáshoz: a gyermekek hiszik azt, hogy a vágyaik teljesülése akaratuktól függ, és ha valamire jó erősen gondolnak, akkor az bekövetkezik. A felnőttség egyik kritériuma, hogy képesek legyünk decentrálni, azaz a gondolkodásunkban egyszerre több szempontot is érvényesíteni.

Különösen nagy lehet a csábítás, ha már egészen pici korunkban hiányt szenvedtünk, nem pusztán fizikai, hanem lélektani értelemben is. Szüleink nem reagáltak jól a szükségleteinkre, nem hangolódtak ránk, nem élhettük meg, hogy számukra mi vagyunk a világ közepe. Ilyenkor hihetjük azt, hogy ami most hiányzik vagy egész életünkben hiányzott, azt megadja majd a spiritualitás. De az Univerzum/Isten nem egy szélsőségesen idealisztikus válaszkész anya, aki minden vágyunkra azonnal és jól reagál. Nagy lehet a kísértés, hogy egyszerűen behelyettesítsük a hiányzó tökéletes anya helyére a spiritualitást, hipp-hopp, betöltve ezzel a hiányainkat. Ám ezáltal a kudarc szinte garantált. 

Csábítóan hangozhat az a szlogen is, hogy "cseréld le a korlátozó hitrendszereidet" és máris csupa jó dolog fog veled történni. Észlelésünket ismereteink, tapasztalataink, figyelmünk és elvárásaink irányítják. Vágyaink és aktuális érzelmi állapotaink is befolyásolják. Az tehát, hogy milyennek látjuk a világot, egy komplex pszichológiai folyamat eredménye. Egy-egy, akár generációkon átívelő, életünket tudattalanul meghatározó hiedelmet nem lehet egyetlen tollvonással átírni. 

blog0911.jpgA spiritualitás nem arra való, hogy általa jobban boldoguljunk az anyagi világban, és nem is nyújt menedéket az élet realitása elől. Attól, hogy valaki spirituális úton jár, még nem lesz nagyobb autója, nagyobb háza, sőt általában, semmije sem lesz nagyobb. Nem leszünk tele életünk minden pillanatában pozitív érzésekkel, nem lesz minden könnyed és légiesen vattacukorszerű. 

Az érett spiritualitás eleve nem egocentrikus. Nem rólam szól, vagy elsősorban nem rólam. Hanem Istenről (a transzcendenciáról), a többi emberről, az életről. Önátadásról, önmeghaladásról, vagyis arról a metaszintről, amely szükségszerűen túlmutat önmagunkon.

Az önmeghaladásból fakadó öröm feltétele éppen az, hogy magunkról tudjunk megfeledkezni valaki vagy valami kedvéért. Az öröm ennek a gyümölcse lesz, nem pedig a célja. Ezért azt várni a spirituális úttól, hogy nekünk legyen jobb tőle, csalódáshoz fog vezetni. Nem segít az sem, ha arra törekszünk, hogy mostantól csakis pozitív dolgokra gondoljunk és pozitív érzéseket érezzünk. A kudarc itt is garantált. Egész egyszerűen képtelenség mindig pozitívan gondolkodni és érezni. A spiritualitás nem is vény nélkül kapható antidepresszáns. 

Az érett spiritualitás az, amikor pontosan tudjuk, hogy a spirituális út nem old meg minden nehézséget az életünkben, de nem is ezt várjuk tőle. Elég sok kérdés van, amit nem érdemes felsőbb szintekre utalni, hanem magunknak kell megtalálni a megoldást. Ezáltal növekedhetünk, és a növekedés mellékhatása lehet a boldogság.

A spirituális út tehát nem belépő egy mesés, mediterrán Disneylandbe, hanem lehetőség egy teljesebb, mélyebb és felemelőbb életre. Ahogy egy előadásában Pál Feri atya fogalmazott: a helyes válaszok megtalálása az életet nem könnyebbé, hanem világosabbá teszi. 

komment

Jézus nem az egészségbiztosításod!

2019. szeptember 04. 20:42 - Oláh.Kata

A gyógyulás spirituális dimenziói

blog0904_1.jpgA spiritualitás fogalmát nem is olyan könnyű definiálni! Hiszen oly sok mindent érthetünk alatta... Spirituálisnak nevezheti magát az is, aki bevonzós és elengedős posztokat oszt meg a Facebookon, miközben szabadon ébred a reggeli kávéja mellett, és az is, aki évek óta elmélyült meditációt folytat vagy intenzív, élő kapcsolata van Jézus Krisztussal. 

Mit tudunk a spiritualitásról?

Ami biztos: emberként spirituális lények is vagyunk. Nem csupán biológiai, pszichével rendelkező, társadalomban élő lények, hanem képesek vagyunk egy magasabb szinttel, egy úgynevezett metaszinttel is azonosulni.  Hogy pontosan mi ez a metaszint, az már világnézet kérdése is. Ennek a metaszintnek a jellemzője, hogy nálunk nagyobb és minőségében eltérő. Lehet személyes vagy személytelen. 

A spirituális dimenzióról a legnehezebb szólni. Részben azért, mert a valódi spirituális élmények nem vagy nehezen szavakba önthetők. Részben pedig azért, mert sok mindent vélünk tudni a spirituális világról, de azt hiszem, az egy és oszthatatlan igazságot senki ember nem birtokolja. Az, hogy mit gondolunk a transzcendensről (nevezzük akár hitünk szerint Istennek), az nem azonos magával a transzcendenciával. Ezek a mi gondolataink, a reprezentációink róla. Ugyanezt fogalmazza meg Pál apostol is: Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem. (1Kor 13:12)

Ha pedig fel- és elismerjük emberlétünk spirituális voltát, akkor a betegségnek és a gyógyulásnak is vannak spirituális dimenziói. Ha a gyógyulás útját keressük, akkor érintenünk szükséges spirituális kérdéseket is.

Ha betegek vagyunk, az is természetes állapot, hozzátartozik az élethez, éppúgy, mint az, amikor egészségesek vagyunk. Tehát nem arról van szó, hogy a betegség nem összeegyeztethető a létezés spirituális aspektusaival. A spirituális út nem betegbiztosítás, nem garancialevél sem a gyógyulásra, sem a betegségek vagy egyéb tünetek elkerülésére. Ezt soha senki nem ígérte! Nem igaz az, hogyha valaki hívő, akkor többé nem lesz beteg, kiszolgáltatott!

Nemrégiben találkoztam egy csoportomban két nővel. Mindketten a gyermekáldás miatt jöttek. Mindketten mély és intenzív folyamatokon mentek keresztül, egyszóval jól nekigyürkőztek a témájuknak, nem spórolták ki magukat a lélektani („pszicho”) részből. Azóta az egyikük már babát vár, a másikuk egyelőre még nem. Vajon miért? Talán a másik hölgyre még vár további elmélyülés a benső világában? Talán igen. De vajon életet adni nem spirituális kérdés-e is egyúttal? Ki tudná megmondani, kinek miért és mikor sikerül, s miért pont akkor? Ugyanaz ez igaz a súlyos betegségből való gyógyulásra is.

blog0904_2.jpeg

Nézzük meg hát a gyógyulás spirituális nézőpontjait!

 Akarunk-e meggyógyulni?

Olyan könnyű erre rávágni, akár sértődötten, szinte indulattal, hogy persze, hogy akarok meggyógyulni, hát már hogyne akarnék! De vajon így van-e ez a lelkünk legmélyén is? A betegségelőnyök kérdése a lélektan „felségterülete”. Mégis jó, ha ide idézzük: vajon hogyan állunk mi a saját gyógyulásunkkal? Mit áldoznánk fel érte, milyen utat hagynánk el érte, mit változtatnánk érte?

Jézus is feltette ezt a kérdést. 

- Akarsz-e meggyógyulni? - így fordult a Bethesda tó partján 38(!) éve fekvő és várakozó beteghez. S ő mit felelt?

- Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem. (Jn 5:1-9). Vegyük észre, hogy először nem Jézus kérdésére válaszolt, hanem valami másról kezdett el beszélni, hogy eddig miért nem jutott be a tóba, hogy eddig miért nem sikerült… Vajon nem így van-e velünk is sokszor?

Hisszük-e, hogy meggyógyulhatunk?

Ha legalább elméleti síkon elképzelhetőnek tartjuk a saját gyógyulásunkat, az mindig jó irányba segíti a folyamatot. Csodás gyógyulásokról – szerencsére – sokat lehet hallani. No de amikor rólam van szó, akkor egészen más fajsúlyú a kérdés: vajon én meggyógyulhatok-e…? A hit jelentős szerephez juthat belső erőforrásaink mozgósítása során.

Az Újszövetségben akár Jézus, akár az apostolok gyógyítanak, mindig jelentős szerepet kap a hit. Akár a vérfolyásos asszony meggyógyításakor (Mt 9:20-22), akár a két vak szemének (Mt 9:27-31) vagy, akit név szerint említ az Ige, a vak Bartimeus szemének megnyitásakor (Mk 10:46-52). De Pál is, mielőtt meggyógyította a sántát Lisztrában, „rátekintett, és látta, hogy van hite ahhoz, hogy meggyógyuljon”. (ApCsel 14:8-10).

blog0904_3.jpeg

Lehet, hogy igaz elszánásunk és mély hitünk van a gyógyulásra, a változásra. S mégsem sikerül. Ha valakinek volt hite, akkor az éppen Pál apostol! Mégis, ezt olvassuk az Írásban:

Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam. Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék el ez tőlem. De ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. (2Kor 12:7-9)

A teológusok két évezrede kapnak hajba azon, hogy mit jelent a „tövis” Pál testében. Nekünk nem is ez fontos most, hanem az a mondata az apostolnak, hogy háromszor is kérte az Urat, hogy távozzék el tőle a tövis. S az Úr nemet mondott. Pedig ha valaki, akkor Pál aztán biztosan tudott hittel imádkozni, s hitt az Úr erejében! S mégsem gyógyult meg. Aztán felismerte, hogy Istennek célja van ezzel.

Lehet, hogy néha a mi életünkben is célja van egy-egy betegségnek, nehézségnek! Elvezet minket valahová, ahova nem jutottunk volna el a nehézségünk nélkül. Nem a fizikai világban létező helyekre, hanem pszichénk egy rejtett szegletébe, vagy éppen rejtett személyes vagy személyen túli erőforrásaink kincseihez. Egy-egy kapcsolathoz, találkozáshoz kísér el a betegség, vagy épp abban segít, hogy valami lényegit tanuljunk meg magunkról, az életről, a spiritualitásról…

Mit kaphatunk a spirituális perspektívától?

fb0902.jpegHa garantált gyógyulást nem is, erőt és hitet viszont kaphatunk a spirituális úton! Erőt a szenvedések elhordozásához, és hitet abban, hogy mindannak, ami velünk történik, célja és értelme van. Akkor is, ha a mi nézőpontunkból ez most éppen nem látszik. A "nálam nagyobb" ad hozzá erőt és ad neki célt. Így sem lesz könnyű. De könnyebb lehet. Az erőtlenség válhat erővé.

Engedjük még egyszer szóhoz jutni az apostolt, aki a római börtönből írja a filippieknek: Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít! (Fil4:13). 

S végül, elfogyván a szavak, a spiritualitás az a dimenzió, ahol egy ponton túl már nem tehetünk mást, mint hogy megállunk a nálunk nagyobb előtt, s csendesen azt mondjuk: Legyen meg a Te akaratod…

 

komment

Segíts magadon...!

2019. augusztus 30. 20:02 - Oláh.Kata

Mit tehetünk saját egészségünkért, jóllétünkért, elégedettségünkért?

Hallottál már arról a kifejezésről, hogy radikális öngondoskodás? Ha beütöd a keresőbe, magyarul - egyelőre még - nem sok találatra bukkansz. Ez nem is meglepő, hiszen ez a gondolkodási trend még kevéssé gyűrűzött be a közbeszédbe. Pedig - ha hatásvadászkodóan szeretnék fogalmazni, akkor - akár életbevágóan fontos is lehet!

Miről van szó?

Ez egy gyorsan terjedő, világméretű paradigmaváltás következménye, melynek lényege az a felismerés, hogy egy bizonyos szempontból mi magunk tudunk a legtöbbet tenni saját egészségünkért, boldogulásunkért. Nem azt írtam, hogy mi magunk is tudunk tenni ezekért, hanem hogy mi magunk tehetjük a legtöbbet

Éppen ezért radikális. 

Megjelenése egybeesik azzal a paradigmaváltássál is, mely az egészségügyben zajlott-zajlik, és melynek eredményeképpen megdőlni látszik az úgynevezett biomedikális szemlélet, s a helyébe egy jóval komplexebb, az embert a maga holisztikus egységében szemlélő, bio-pszicho-szociális vagy bio-pszicho-szocio-spirituális modell lépett.  

Mi a különbség a két szemléletmód között?

tszmfb0830.jpegA biomedikális elképzelés a XX. századra nyert teljes jogú teret magában az orvostudományban. A modell lényege, hogy a betegségeket különféle élettani zavarokra, mérhető biológiai változókra vezeti vissza, amelyek hátterében fizikai sérülés, biokémiai egyensúlyzavar, vagy valamilyen fertőzés áll. Ez a nézet az emberi szervezethez mint valamiféle szerkezethez, műszerhez, nem pedig mint élőlényhez viszonyult. Ezen elképzelés szerint a testben jelentkező betegségek hátterében bonyolult, ám jól követhető ok-okozati összefüggés-láncolat áll, amelyet az elemi alkotórészek szintjén lehet a legjobban gyógykezelni. Tehát az orvos a test normális működését úgy tudja biztosítani, ha a szöveteket és molekulákat megfelelő rendben tartja. 

Vegyük észre, hogy ez a nézetrendszer az embert mint komplex lényt érő egyéb hatásokra kevés vagy semmilyen figyelmet nem fordít! Ebben a keretben sincs sok értelme feltenni azt a kérdést, hogy mit tehetünk önmagunkért.

Ezt az elképzelést számos kritika érte, és a múlt század második felében egy új modell kezdett körvonalazódni: a már említett bio-pszicho-szociális keretrendszer. Később ez az emberkép kibővült a spirituális dimenzióval is.

Ez a megközelítés az egyes betegségek hátterében már számolt a különféle pszichológiai és társadalmi tényezőkkel is, nem pusztán a biológiai faktorokkal. Ez azt jelenti, hogy a betegséget több tényezőre vezeti vissza, melyek között nem oksági láncolat húzódik, hanem a megbetegedés (és a gyógyulás) e tényezők bonyolult és sokrétű egymásra hatásának következménye.

tszfb0830_1.jpeg

Ebben a szemléletben a betegségek kialakulása és lefolyása már nem csupán a test rendellenes működésének következménye. Milyen faktorokkal számol ez a megközelítés?

  • Lélektani tényezők. Lelkiállapotunk, hogylétünk is kihat a testi állapotunkra. Az, hogy hogyan érezzük magunkat a bőrünkben (átvitt értelemben), az nem független attól, hogyan érezzük magunkat a bőrünkben (szó szerint értve, a fizikai testünkben). Személyközi viszonyaink, konfliktusaink, kapcsolataink minősége is hozzájárul életminőségünkhöz, s ez már át is vezet a következő ponthoz:
  • Társadalmi hatások. Ez alatt értjük a mikro- és makrokörnyezetet egyaránt. Azokat az embereket, akik a mindennapokban körülvesznek vagy valaha körülvettek minket, akikkel együtt élünk, s az egész társadalmat is. A betegség ugyanis nem csupán biológiai tény, hanem egyszerre társas konstrukció is, s ez pedig elvezet a következő ponthoz:
  • Kulturális közeg. Az, hogy mit tekintünk betegségnek, minden kultúrában és minden korban változik. Régi diagnózisok megszűnnek, újak keletkeznek. Az irritábilis bél szindróma például egészen új keletű diagnózis, míg a századelőn még oly gyakori hisztéria szinte teljesen eltűnt a kórképek közül.
  • Később kiegészültek ezek a pontok a spirituális dimenzióval is, hiszen spirituális lények is vagyunk, vággyal és törekvéssel a transzcendencia, a transzperszonális világ, az önmeghaladás irányába.

Na jó, most már tényleg érdekel, mit tehetek magamért! Ki vele!- teheted fel a kérdést, teljes joggal.Térjünk is rá, mi módon gondoskodhatunk magunkról mi magunk!

Természetesen nem arról van szó, nekünk magunknak kellene megműteni saját magunkat! Nem is arról, hogy mostantól messziről elkerüljük az orvosokat! Ebben a komplex szemléletben a test kezelése, a biológiai sík ellátása továbbra is az orvostudomány feladata. De mivel nem pusztán biológiai lények vagyunk, hanem van pszichénk, szellemünk és mélyen bele vagyunk ágyazva egy társadalomba és kultúrába, ne is redukáljuk betegségünket és gyógyulásunkat pusztán biológiai kérdéssé

A radikális öngondoskodás annak számbavétele, hogyan vállalhatnánk felelősséget önmagunkért. Melyek azok az életterületek, ahol kezünkbe vehetjük sorsunk alakítását? Hogyan kerülhetünk válhatunk saját életünk Főszereplőjévé?

Mit jelent a felelősségvállalás a gyakorlatban?

Irvin D. Yalom a felelősséget így határozza meg:

Aki felelős, az egy esemény, vagy egy dolog szerzője. Tudatában lenni a felelősségnek azt jelenti, hogy megalkotjuk saját magunkat, saját sorsunkat, életkörülményeinket, érzéseinket, s saját szenvedésünket is akár.

Természetesen a felelősségvállalás nem azt jelenti, hogy mindent mi irányítunk az életünkben. Számtalan helyzet és esemény van, melyet nem tudunk kontrollálni. A felelősségvállalás nem jelent áldozathibáztatást sem! Semmiképpen sem arról van szó, hogy mi vagyunk a hibásak, a mi hibánk lenne egy-egy kedvezőtlen állapot. 

Amiért felelősséget tudunk vállalni, az elsősorban az, hogy hogyan viszonyulunk önmagunkhoz, élethelyzetünkhöz, szerepeinkhez, betegségünkhöz. Vajon úgy tekintjük-e magunkat, mit akik a körülmények vagy saját biológiai folyamataink áldozata vagyunk csupán? Vagy erőt és bátorságot gyűjtünk, hogy felfedezzük, vajon mi közünk van önmagunkhoz, az életünkhöz, életfolyamatainkhoz? S lehet, hogy kiderül, nagyon is sok, sokkal több, mint elsőre gondolnánk... Ennek felelősségnek a  felvállalása a változás legfontosabb előfeltétele, s az önmagunkhoz vezető út legfontosabb lépése.

komment
süti beállítások módosítása