"Bizonyos esetekben úgy tudja az orvos a gyógyítás leghatásosabb módját megközelíteni, ha távol marad." 

Kezdjük ezt a nem könnyű témát egy játékkal. Vajon kitől származik ez az idézet? 

A) Hippokratész ókori görög orvosnak tulajdonítja a hagyomány 
B) Ez a '60-as években útjára indult antipszichiátria mozgalom jelmondata
C) Dr. Bubó örökbecsű mondása
(A megoldás a poszt legvégén olvasható.)

Most pedig fordítsuk komolyra a szót!

A XX. századra egy új jelenség körvonalazódott az egészségi ellátó rendszerben, az úgynevezett medikalizáció. Ez voltaképpen az a folyamat, hogy az orvostudomány fejlődésével párhuzamosan azokat a problémákat, amelyet korábban az élet velejárójának tekintettünk, egyre inkább betegségként kezelünk. S ha betegség, akkor kezeljük is, vagyis az orvosok fognak kezelésbe venni minket. Az élet dolgai, mint például az életközepi válság vagy akár a menstruáció egyre inkább orvosi-egészségügyi kérdéssé redukálódnak.  A század harmadik harmadában felerősödött az a tendencia, hogy azok testi tünetek is az orvostudomány felségterülete alá tartoznak, amelyeket korábban nem is tartottak betegségnek.

Jó példa erre a menstruáció, amely a női lét természetes kísérője. A menstruáció körüli érzelmi és testi jelenségeket (összefoglaló néven a PMS-t) sok mindennek tekinti a ma társadalma: női túlzásnak és "hisztinek", a jelenség természetes velejárójának vagy rendellenességnek. Ettől függően más és más lesz a kezelés módja is. Manapság, ha a menstruáció szóba kerül, a figyelem leggyakrabban a ciklus orvosi és egészségügyi vonatkozásaira vetül.  A ciklussal járó esetleges fájdalmak csökkentésére jó esetben csak a görcsoldót adnak az orvosok, ám nem ritka, hogy nőgyógyászok hormonális fogamzásgátló szereket írnak fel a ciklus „rendezésére”. Ez pedig semmi más, mint tüneti kezelés (bár annak igen hatékony): a ciklus stabilizálódik, a nő minden hónap megfelelő napján vérzést tapasztal, és egyetlen szó sem esik arról többé, vajon mi áll az egész jelenségnek a hátterében?

Ha a panaszokat pusztán orvosi kérdésnek tekintjük, akkor először is, kapunk egy diagnózist, aztán egy annak megfelelő terápiát. Senki nem kezdi el firtatni, hogy vajon mi zajlik mindeközben bennünk, miért történik a testünkben az, ami történik, hogy hogyan érezzük magunkat. 

Joggal merül fel a kérdés: vajon hol húzódik a határ? Mikor érdemes valamit az élet természetes jelenségének tekinteni, s mikor kell valóban orvoshoz fordulni? Mikortól számít betegségnek egy tünet? Természetesen erre választ csak egy arra jogosult és arra kiképzett orvos adhat. Ám azt, hogy mi az, amivel felkeressük az orvost, már nagymértékben meghatározza az a társadalmi-kulturális miliő, amelyben élünk. Ezért tehát érdemes a jelenség pszichológia és szociális aspektusait is vizsgálni.

Te orvoshoz fordulsz, amikor különféle tüneteket tapasztalsz magadon? Igen? Nem? 

Mit gondolsz, az emberek hány százaléka teszi ezt meg?

A nemzetközi felmérések szerint azok közül, akik valamilyen tünetet tapasztalnak magukon, alig harminc százalék fordul orvoshoz. Egy, a '80-as években zajlott angliai vizsgálat figyelemre méltó eredményre jutott. Felnőtt nőket arra kértek, hogy hat héten át vezessenek egészségükkel kapcsolatos naplót, és pontosan jegyezzenek fel minden észlelt tünetet. A vizsgálat végeztével  csupán egy olyan nő volt, aki teljes panaszmentességről számolt be a másfél hónap alatt. Ennek tükrében elgondolkodhatunk a 30 százalékon még egyszer...

Mindezzel párhuzamosan az iránt is nagy lehet a kísértés, hogy az élet minden apró és nagyobb kellemetlenségére az orvostudománytól várjunk választ. Hiszen a modern orvoslás számos, korábban akár gyógyíthatatlannak vélt betegségre is megtalálta a megoldást, ami joggal erősíti a bizalmunkat. Másfelől, a medikalizáció egyik legsúlyosabb negatívuma a felelősség áthelyezése, önmagunk kivonódása saját folyamatainkból. A medikalizáció azt is magával vonja, hogy a kontrollt teljes mértékben átadjuk valaki másnak, és passzív szemlélői-elszenvedői leszünk saját betegségünknek és gyógyulásunknak.

Arról van szó tehát, hogy ne forduljunk orvoshoz? A legkevésbé sem! Az a harminc százalék aggasztóan kevés, hiszen minden panasz egy betegség tünete lehet, ezért tanácsos felkeresnünk a háziorvost, részt venni a különféle szűrővizsgálatokon, stb. Fontos viszont, hogy ezzel együtt maradjunk aktív alakítói saját sorsunknak, a tőlünk telhető eszközökkel segítsük elő saját gyógyulásunkat. Míg az orvos gyógyít, kezünkbe vehetjük annak irányítását, hogyan tudjuk mi magunk is kedvezően befolyásolni a gyógyulást vagy állapotunk stabilizálását.

Ennek a folyamatnak a fontos állomása lehet annak felfedezése, hogy a testi folyamataink talán nem teljesen függetlenek benső világunktól. A test és a "benne lakó" között szétválaszthatatlanul szoros a kapcsolat, és testünk időnként a tüneteinken keresztül üzenhet valami kiemelkedően fontosat a számunkra.

 (Az első bekezdésben feltett kérdésre a helyes válasz pedig a C.)

A médiában évek óta sok szó esik a bántalmazó kapcsolatokról. Néhány éve a #MaybeHeDoesntHitYouBut (magyarul így fordíthatnánk a legjobban: bár a tettlegességig nem fajul a dolog, mégis...) hashtaggel indult meg a bántalmazottak részéről, nemrégiben pedig a #metoo-kampány hívta fel a figyelmünket a bántalmazás egy-egy aspektusára. A magyar nyelv a szóhasználat szintjén is különbséget tesz bántás és bántalmazás között, és nem is szabad összemosni a kettőt. A legjobb szándékkal, a legnagyobb szeretettel is előfordulhat, hogy bántjuk egymást. Véletlenül, indulatból kicsúszik egy-egy emeltebb hangú mondat, pikírt megjegyzés, egy grimasz, egy dühös visszavágás - s máris bántottuk a másikat. Ám ha ez ritkán fordul elő, lehiggadva megbánjuk és törekszünk rá, hogy többé ne történjen meg, akkor ez jobbára a bántás kategóriába esik. Emberek vagyunk, nem viselkedünk mindig minden helyzetben tökéletesen kifogástalanul. Ám ha szeretjük a másikat, s motiváltak vagyunk arra, hogy örömet szerezzünk neki, s ne okozzunk fájdalmat, akkor ezek nem járnak maradandó sérülésekkel. 

A bántalmazás azonban valami egészen más. Például rendszeres, akkor is, ha a másik visszajelzi, hogy neki ez nem jó, fáj, bántó. Indok is mindig akad rá: a túl sok stressz, az "én csak jót akarok neked" mantrája, az okozott sérelmek bagatellizálása ("nem érted a viccet!"). Célja legfőképpen a másik feletti kontroll és hatalom gyakorlása. Bántalmazni sokféleképpen lehet, tettekkel, szavakkal, tüntető hallgatással, levegőnek nézéssel, kritikával, vádaskodással, lekicsinyléssel, s a sor még folytatható. A sistergő szavak is ugyanúgy fájnak, mint a fizikai erőszak. Az önértékelésen ejtett sebek lassabban gyógyulnak, mint a test hegei, és bár nem láthatóak, nem kell őket napszemüveggel, kendővel, hosszú ujjú pulóverrel takargatni, nyomuk sokáig, talán örökké megmarad.

 Az hiszem, egyetérthetünk abban, hogy egy bántalmazó kapcsolatra mindenképpen meg kell tanulni nemet mondani!

Úgy vettem észre, sokan  élnek a bántalmazó kapcsolat egy sajátos formájában, mégpedig úgy, önmagunkat bántalmazzák. Ha nem is tettekkel, önsértéssel, de szavakkal annál metszőbben. Sokan vannak, akik önmaguk becsmérlésével, tetteik, külsejük vagy viselkedésük szüntelen minősítésével bántják magukat minden nap, akár évtizedek óta. Akkor is, ha a lelkük mélyén érzik, hogy ez nagyon is romboló. Legszembetűnőbb válfaja az önbántalmazásnak az a nem hallható, de szinte állandóan zajló benső monológ, mely reflektál bármire, amit teszünk, ahogyan viselkedünk és soha semmi nem elég jó neki. 

Sokan a testüket bántalmazzák szavakkal, némán, a tükör előtt. Néha hangosan is... "Hogy lehetsz ennyire hájas?!?", "Undorító! Lóg a hasam és a combom tiszta narancsbőr...!" Néhányan még össze is csippentik az érintett területen a bőrt, hogy a cellulitisz még látványosabbá váljon, a zsírréteg még vastagabbnak tűnjön... S undorral-indulattal markolásszák testrészeiket, becsmérlő szóáradat kíséretében...  Nem ritkán karcsú, csinos nők is ezt teszik magukkal. Aztán van, aki egy testrészére koncentrál, s azt gyűlöli ádázul: az orr mérete, a fenék formája, a mellek, a kéz, a lábfej, a haj. Valójában bármelyik testrész válhat esküdt ellenséggé, még akkor is, ha a külső szemlélőnek cseppet sem feltűnő a vélt vagy valós hiba. Sokszor fáj a szívem, ha ilyesmiről számol be valaki...  Olyat is hallottam már, hogy valaki szó szerint levegőnek nézte a saját testét: évek óta direkt nem nézett tükörbe, "büntetésből, mert ilyen ronda". Van, aki dühös valamelyik szervére, amiért megbetegedett. S bár ez érthető reakció egy betegség esetén, mégsem a gyógyulás legjobb útja hosszú távon...

Sokan pedig nem a testüket bántalmazzák, hanem a "benne lakót", vagyis önmagukat. Fejükben ott duruzsol az életet megkeserítő, örök elégedetlen belső kritikus, akinek soha semmi nem elég, nem jó vagy nem elég jó. Ez a belső monológ olyannyira állandósulhat, hogy szinte már észre se vesszük, s hangosan is kimondjuk. Egyes szám első és második személyben is szólhat: "Jaj, de hülye vagyok" - mentegetőzünk, ha valamit elfelejtettünk, s "Hogy lehettél már megint ennyire hülye!" - toljuk le magunkat félhangosan, amikor egyedül maradunk. Sokszor bánunk úgy magunkkal, ahogy mástól már nem tűrnénk el (jobb esetben). S magunkkal mégis újra és újra megtesszük. Íme, a leggyakoribb indoklásai az önbecsmérlésnek:

- "De hát ha tényleg ilyennek látom...! Most hazudjak magamnak?"

- "Az önszeretet az nárcizmus, és én nem akarok nárcisztikus lenni."

- "Máskülönben hogyan nyújtsak jó teljesítményt? Ha nem csinálnám, akkor még inkább elkanászodnék, és még ennyire se sikerülnének a dolgaim!"

Fontos kiemelni, ezek nem klinikai esetek! Nem tettlegességig fajuló önsértésről, beszűkült tudatállapotban elkövetett autoagresszióról van most szó, hanem hétköznapi, normálisnak tekintett viselkedésről. 

Azt gondolom, önmagunk bántalmazása is épp olyan fájó lehet, mintha más bántana minket szavakkal. Attól, hogy hozzászoktunk már, hogy észre sem vesszük, és talán egész életünkben ezt csináltunk, el sem tudván képzelni mást – attól még sebeket üt rajtunk. Milyen érdekes, hogy akár tízezreket vagyunk hajlandóak fizetni egy motivációs tréner előadásáért, aki szuggesztíven ordítja a mikrofonba, hogy "Higgy magadban!", "belájkoljuk" a "Képes vagy rá..." kezdetű inspirálónak szánt idézeteket a közösségi médiában, de magunkhoz nincs egy jó szavunk sem sokszor. Pedig nem kerülne semmibe... 

Persze ez nem ilyen egyszerű. Önmagunk bántalmazása esetén nem működik a Hagyd abba! varázsszó, mint abban a vicces angol nyelvű videóban, melyből annyi mém született. Nem véletlenül működünk így, nem véletlenül bánunk ilyen rosszul magunkkal. Nem lehet egyetlen perc, egyetlen önsegítő könyv vagy egyetlen konzultáció alkalmával megváltoztatni. Mit tehetünk hát?  Hiszen ez nem egy kapcsolat, amelyből csak úgy ki lehetne szállni. (Bár talán semmilyen kapcsolatból sem lehet „csak úgy” kiszállni…) 

 Az önszeretet tanulható és fejleszthető. Meg tudunk tanulni jól bánni magunkkal, hosszútávú, teherbíró és harmonikus kapcsolatot kiépíteni önmagunkkal. 

 Sosem késő elkezdeni!