A spiritualitás fogalmát nem is olyan könnyű definiálni! Hiszen oly sok mindent érthetünk alatta... Spirituálisnak nevezheti magát az is, aki bevonzós és elengedős posztokat oszt meg a Facebookon, miközben szabadon ébred a reggeli kávéja mellett, és az is, aki évek óta elmélyült meditációt folytat vagy intenzív, élő kapcsolata van Jézus Krisztussal. 

Mit tudunk a spiritualitásról?

Ami biztos: emberként spirituális lények is vagyunk. Nem csupán biológiai, pszichével rendelkező, társadalomban élő lények, hanem képesek vagyunk egy magasabb szinttel, egy úgynevezett metaszinttel is azonosulni.  Hogy pontosan mi ez a metaszint, az már világnézet kérdése is. Ennek a metaszintnek a jellemzője, hogy nálunk nagyobb és minőségében eltérő. Lehet személyes vagy személytelen. 

A spirituális dimenzióról a legnehezebb szólni. Részben azért, mert a valódi spirituális élmények nem vagy nehezen szavakba önthetők. Részben pedig azért, mert sok mindent vélünk tudni a spirituális világról, de azt hiszem, az egy és oszthatatlan igazságot senki ember nem birtokolja. Az, hogy mit gondolunk a transzcendensről (nevezzük akár hitünk szerint Istennek), az nem azonos magával a transzcendenciával. Ezek a mi gondolataink, a reprezentációink róla. Ugyanezt fogalmazza meg Pál apostol is: Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem. (1Kor 13:12)

Ha pedig fel- és elismerjük emberlétünk spirituális voltát, akkor a betegségnek és a gyógyulásnak is vannak spirituális dimenziói. Ha a gyógyulás útját keressük, akkor érintenünk szükséges spirituális kérdéseket is.

Ha betegek vagyunk, az is természetes állapot, hozzátartozik az élethez, éppúgy, mint az, amikor egészségesek vagyunk. Tehát nem arról van szó, hogy a betegség nem összeegyeztethető a létezés spirituális aspektusaival. A spirituális út nem betegbiztosítás, nem garancialevél sem a gyógyulásra, sem a betegségek vagy egyéb tünetek elkerülésére. Ezt soha senki nem ígérte! Nem igaz az, hogyha valaki hívő, akkor többé nem lesz beteg, kiszolgáltatott!

Nemrégiben találkoztam egy csoportomban két nővel. Mindketten a gyermekáldás miatt jöttek. Mindketten mély és intenzív folyamatokon mentek keresztül, egyszóval jól nekigyürkőztek a témájuknak, nem spórolták ki magukat a lélektani („pszicho”) részből. Azóta az egyikük már babát vár, a másikuk egyelőre még nem. Vajon miért? Talán a másik hölgyre még vár további elmélyülés a benső világában? Talán igen. De vajon életet adni nem spirituális kérdés-e is egyúttal? Ki tudná megmondani, kinek miért és mikor sikerül, s miért pont akkor? Ugyanaz ez igaz a súlyos betegségből való gyógyulásra is.

Nézzük meg hát a gyógyulás spirituális nézőpontjait!

 Akarunk-e meggyógyulni?

Olyan könnyű erre rávágni, akár sértődötten, szinte indulattal, hogy persze, hogy akarok meggyógyulni, hát már hogyne akarnék! De vajon így van-e ez a lelkünk legmélyén is? A betegségelőnyök kérdése a lélektan „felségterülete”. Mégis jó, ha ide idézzük: vajon hogyan állunk mi a saját gyógyulásunkkal? Mit áldoznánk fel érte, milyen utat hagynánk el érte, mit változtatnánk érte?

Jézus is feltette ezt a kérdést. 

- Akarsz-e meggyógyulni? - így fordult a Bethesda tó partján 38(!) éve fekvő és várakozó beteghez. S ő mit felelt?

- Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem. (Jn 5:1-9). Vegyük észre, hogy először nem Jézus kérdésére válaszolt, hanem valami másról kezdett el beszélni, hogy eddig miért nem jutott be a tóba, hogy eddig miért nem sikerült… Vajon nem így van-e velünk is sokszor?

Hisszük-e, hogy meggyógyulhatunk?

Ha legalább elméleti síkon elképzelhetőnek tartjuk a saját gyógyulásunkat, az mindig jó irányba segíti a folyamatot. Csodás gyógyulásokról – szerencsére – sokat lehet hallani. No de amikor rólam van szó, akkor egészen más fajsúlyú a kérdés: vajon én meggyógyulhatok-e…? A hit jelentős szerephez juthat belső erőforrásaink mozgósítása során.

Az Újszövetségben akár Jézus, akár az apostolok gyógyítanak, mindig jelentős szerepet kap a hit. Akár a vérfolyásos asszony meggyógyításakor (Mt 9:20-22), akár a két vak szemének (Mt 9:27-31) vagy, akit név szerint említ az Ige, a vak Bartimeus szemének megnyitásakor (Mk 10:46-52). De Pál is, mielőtt meggyógyította a sántát Lisztrában, „rátekintett, és látta, hogy van hite ahhoz, hogy meggyógyuljon”. (ApCsel 14:8-10).

Lehet, hogy igaz elszánásunk és mély hitünk van a gyógyulásra, a változásra. S mégsem sikerül. Ha valakinek volt hite, akkor az éppen Pál apostol! Mégis, ezt olvassuk az Írásban:

Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam. Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék el ez tőlem. De ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. (2Kor 12:7-9)

A teológusok két évezrede kapnak hajba azon, hogy mit jelent a „tövis” Pál testében. Nekünk nem is ez fontos most, hanem az a mondata az apostolnak, hogy háromszor is kérte az Urat, hogy távozzék el tőle a tövis. S az Úr nemet mondott. Pedig ha valaki, akkor Pál aztán biztosan tudott hittel imádkozni, s hitt az Úr erejében! S mégsem gyógyult meg. Aztán felismerte, hogy Istennek célja van ezzel.

Lehet, hogy néha a mi életünkben is célja van egy-egy betegségnek, nehézségnek! Elvezet minket valahová, ahova nem jutottunk volna el a nehézségünk nélkül. Nem a fizikai világban létező helyekre, hanem pszichénk egy rejtett szegletébe, vagy éppen rejtett személyes vagy személyen túli erőforrásaink kincseihez. Egy-egy kapcsolathoz, találkozáshoz kísér el a betegség, vagy épp abban segít, hogy valami lényegit tanuljunk meg magunkról, az életről, a spiritualitásról…

Mit kaphatunk a spirituális perspektívától?

Ha garantált gyógyulást nem is, erőt és hitet viszont kaphatunk a spirituális úton! Erőt a szenvedések elhordozásához, és hitet abban, hogy mindannak, ami velünk történik, célja és értelme van. Akkor is, ha a mi nézőpontunkból ez most éppen nem látszik. A "nálam nagyobb" ad hozzá erőt és ad neki célt. Így sem lesz könnyű. De könnyebb lehet. Az erőtlenség válhat erővé.

Engedjük még egyszer szóhoz jutni az apostolt, aki a római börtönből írja a filippieknek: Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít! (Fil4:13). 

S végül, elfogyván a szavak, a spiritualitás az a dimenzió, ahol egy ponton túl már nem tehetünk mást, mint hogy megállunk a nálunk nagyobb előtt, s csendesen azt mondjuk: Legyen meg a Te akaratod…