Minket, pszichológusokat gyakran ér az a vád, hogy mindig mindent a gyerekkorra akarunk visszavezetni. Ez természetesen nem igaz. Nem minden nehézségünk gyökerezik a korai éveinkben. Bár az is lehet, hogy akiknek tökéletesen rendben volt a gyermekkoruk, azokkal egyszerűen csak nem találkozunk a munkánk során...

Tény azonban, hogy a korai tapasztalataink rendkívül meghatározóak lehetnek. Ezek a tapasztalatok munkamodellé állnak össze, melyet egész életünk során működtetünk. Ezért lehet az, hogy a a korai években kialakuló kötődési orientációnk a későbbiek során fennmarad. Korai élményeink meghatározzák az önmagunkkal és másokkal kapcsolatos elvárásainkat (bár egy részük nem tudatosul). Olyasmiket például, hogy

Baj esetén számíthatunk-e segítségre, értékesek, fontosak vagyunk-e, feltétel nélkül szerethetőek vagyunk-e vagy csak akkor, ha valamilyenek vagyunk, valahogyan viselkedünk?

 A szülő-gyermek interakciók során alakul ki a világértelmezésünk. A jövőbeni kapcsolataink olyanok lesznek, amilyennek a legkorábbi gondozói kapcsolatainkban létrejött ideghálózat sablonjai diktálják. Annak, ahogyan gyermekkorunkban kötődtünk (vagyis annak a belső munkamodellnek, amit működtetünk) az életünk számtalan területére van kihatása. Korai éveinkben a kapcsolatokról szerzett tapasztalataink láthatatlanul átszövik az egész életünket. Vegyünk sorra néhány kiemelkedően fontos életterületet - természetesen a teljesség igénye nélkül, hiszen ez lehetetlen vállalkozás lenne!

Felnőtt kötődés és párkapcsolatok

E posztsorozat első részében volt már szó róla, hogy a felnőttkori szerelmi kapcsolataink is kötődésnek tekinthetők. (Természetesen vannak különbözőségek is, hiszen a felnőtt kapcsolatokban megjelenik a szexualitás, valamint a kötődés itt szimmetrikus.) A korai kötődésünk alapvető dinamikája a párkapcsolatainkban is nagyon hasonló és meghatározza az intimitásra való képességünket is. Ha gyermekként nem tudtunk biztonságosan kötődni, akkor jó eséllyel felnőttként sem leszünk képesek, bár lehet, hogy nagyon szeretnénk...

Ambivalens kötődőként átélhetjük, hogy egyszerre akarunk kapcsolódni, és vágyunk az egyedüllétre s közben gyakran dühösen-elutasítóan reagálunk, ha a párunk visszatér. Az energiáink jelentős részét arra fordítjuk, hogy meggyőződjünk a társunk figyelméről, jelentétéről, szeretetéről. Elkerülőként pedig érezhetjük úgy, mintha nem kötődnénk és nincs is ilyesmire szükségünk, ám valójában nagy mértékű stressz élünk át a párunk távozásakor. Legfeljebb megtanultuk nem kommunikálni és esetleg nem is vagyunk igazán tudatában ezeknek az érzéseknek, ám attól meg detektálhatók. 

Gyermeknevelés

Egy átfogó vizsgálat a '90-es években (Hazan és Shaver) rámutatott arra, amit egyébként is magától értetődőnek gondolhatunk: az elsődleges gondozó (felnőttkorban mért) kötődési stílusa nagy biztonsággal előre jelzi a gyermek kötődési stílusát. Nehéz tehát mást elővenni a puttonyunkból, mint amit annak idején mi kaptunk, mi tapasztaltunk! A legtöbben, amikor szülőkké válunk, törekszünk arra, hogy a legjobbat adjunk a gyermekünknek, akár többet-jobbat is, mint amit mi kaptunk. A belső munkamodellünk gravitációja azonban nagy erővel húz minket, hogy a gyakorlatban mégis azt cselekedjük, amit annak idején velünk cselekedtek. Itt kap kiemelkedő szerepet az az önreflexió: ahhoz, hogy esélyünk legyen másként bánni a gyermekünkkel, fontos tisztában lennünk a saját kötődési mintázatunkkal és időnként a felismerésen túl annak átdolgozása is szükséges lehet. 

Önszabályozás

Csecsemőként nem vagyunk képesek önmagunk megnyugtatására, stressz-szintünk szabályozására. Egy külső szabályozóra, jelesül az anyukánkra van szükségünk, aki az első időben a leghatékonyabban úgy nyugtat meg és vigasztal bennünket, hogy magához ölel. A testkontaktus hiánya, az anya elérhetetlensége olyan mértékű distresszt okoz, melynek rövid és hosszú távú következményei egyaránt jelentősek. Rövid távon, bár egy magára hagyott baba egy idő után abbahagyja a sírást, a stressz-szintje még órákkal később is mérhetően magas marad. Hosszú távon pedig a stressz iránti érzékenységet befolyásolja, melynek hatása felnőttkorban is kimutatható. 

A stressz nem azonos a feszültséggel. Sokkal inkább a szervezetünkben – a hormon- és immunrendszerünkben, az agyunkban és más belső szerveinkben – lezajló fiziológiai változások sora, akár a feszültség szubjektív érzése nélkül is. Stresszt élhetünk meg úgy is, hogy nem is vagyunk tudatában – például úgy, hogy évekig-évtizedekig állandó érzelmi feszültségben élünk. Az érzelmi stresszt úgy is átélhetjük, hogy miközben az mérhető fiziológiai reakciókat okoz a szervezetünkben, érzéseinkkel a legkevésbé sem vagyunk kapcsolatban. Az érzelmi intimitás pszichés és biológiai szükségletünk; ha falakat emelünk ellene, akkor érzelmileg megdermedünk, és kielégítetlen szükségleteink miatt rendkívül stresszesek lehetünk.

Testi egészség

Egészségünk nem független az érzelmeinktől és a lelkiállapotunktól. Ma már a legjelentősebb stresszorok érzelmi eredetűek, ám meglehet, hogy az elménk nincs mindig tudatában a veszélynek. Az érzelmi traumák, vagy akár csak az ezzel való fenyegetettség érzése is éppolyan stresszor szervezetünk számára, mint ha mondjuk szemben találjuk magunkat egy elszabadult, láthatóan éhes kardfogú tigrissel. (Bár erre a körúton korzózva meglehetősen kicsi az esély.) Első olvasásra különösnek tűnhet, hogy a korai tapasztalataink akár a testi egészségünkre is kihatással lehetnek, ám sok állatkísérlet és utánkövetéses, emberekkel végzett vizsgálat mutatta ki, hogy a kötődés korai megszűnése hosszú távú hatást gyakorol az agyunk stresszválasz-apparátusára és az immunrendszerünkre. Állatkísérletek szoros összefüggést találtak a kötődés korai megszűnése, és a kiegyensúlyozatlan felnőttkori stresszválaszok között. A humán vizsgálatotok pedig megerősítették, hogy csecsemőkorunkban megszakított kötődés fokozott fiziológiás stresszválaszokhoz vezet felnőttként. A krónikus stressz betegítő hatását számtalan egészségpszichológiai kutatás igazolta. Így hát a kapcsolat bár közvetett, mégis jelentős lehet. 

Ezzel a végére értünk a kötődésről szóló bejegyzéssorozatnak. Végigolvasva joggal merülhet fel bennünk, hogy a biztos kötődés kiépítése lehetetlen vállalkozás. Hiszen képtelenség mindig minden pillanatban jelen lenni, elérhetőnek lenni, azonnal és tökéletesen reagálni! Elképzelhető, hogy el kell intéznünk valamit, ahova nem vihetjük magunkkal a babánkat, esetleg némi kikapacsolódásra, töltődésre vágyunk a gyermekünk nélkül, vagy kialvatlanok, kimerültek vagyunk, netán aktuálisan nem értelmezzük jól a babánk jelzéseit.

A jó hír, hogy a biztos kötődés kialakulásához nem tökéletes anyára van szükség, hanem „elég jó” anyára! Ez körülbelül azt jelenti, hogy az esetek legnagyobb részében elérhetőek vagyunk,sokszor sikerül ráhangolódunk a gyermekre, általában értjük a jelzéseit és megfelelően is tudunk reagálni rájuk. Nem érdemes tehát magunkat sem nyomasztanunk a tökéletesség elvárásával, hanem igyekezzünk minél több örömünket lelni a gyermekeinkről való gondoskodásban, szem előtt tartva (vagy legalább a szemünk sarkából figyelve) a saját igényeinket is.