Mivel jelenleg 10 hónaposak az ikreim, ezért 10 hónapja nem alszom. (Sőt, mivel a várandósság utolsó trimeszterében már sok jósló fájásom volt, ami ébren tartott éjszakánként, gyakorlatilag egy éve nem alszom.) Persze a nemalvásnak is vannak fokozatai. Lehet ébredni kétszer etetni éjjelente (ó, boldog újszülöttkor!), és óraként, amikor – tegyük fel – éppen fogzási időszak van. Ez utóbbi, tapasztalatból tudom, embert próbáló, mikor hosszú hónapokon át tart.

Azt, hogy milyen érzés rendszeresen éjszakázni, majd másnap kialvatlanul vegetálni, csak az tudja igazán, aki maga is megtapasztalta. Mert ez távolról sem ugyanaz, mint egy egy-két rossz éjszaka, vagy esetleg néhány nap egy fesztiválon, amikor önszántunkból mondunk le az alvásról átmenetileg. Itt azonban – bár tudván tudjuk, hogy csak átmeneti állapotról van szó – nem tudhatjuk, meddig fog tartani. Két hétig még, esetleg két hónapig? Vagy tovább? És a legmélyebb alvási fázisból csecsemősírásra ébredni összehasonlíthatatlanul stresszesebb, mint 4 órára redukálni az alvást néhány prominens külföldi fellépőért.

Természetesen átolvastam az elérhető szakirodalmat, bekövettem alvási tanácsadókat a közösségi médiában, és napközben, lopott tízpercekben, valahol a harmadik és a negyedik kávé között próbáltam megérteni, csinálhatnánk-e valamit máshogy. Úgy vettem észre, abban sem egységes a szakirodalom, hogy az alvási folyamatok esetén érésről vagy tanulásról van-e szó. Ha az alvási mintázat az idegrendszer érésével mutat inkább összefüggést (én effelé hajlok az ismereteim alapján), akkor egyszerűen „csak” túl kell valahogy élni ezt az időszakot. Ha pedig tanulási folyamat eredménye, akkor jöhetnek szóba a biztos(?) megoldást kínáló babaaltatás-tanfolyamok. Még jobban beleásva magam az is körvonalazódott, hogy a különféle alvástréningek (még a bababarátnak marketingelt programok is) nem az annyira önálló elalvást/átalvást/visszaalvást tanítják meg, hanem azt, hogy a baba ne jelezzen, amikor segítségre van szüksége. Így el is vetettem ezt az irányt. A kialvatlanság viszont velem maradt.

Megesett, hogy amikor valaki megkérdezte, hogy vagyok, őszintén elmeséltem, hogy szuperül életem legnagyobb csodáját élem éppen át, de a nemalvás kikészít. Egy-egy komolyabb mélyrepülés után, amikor tényleg 8-10-szer ébredtünk éjjel több egymást követő éjszaka, heteken át, úgy éreztem, az állapotom a depresszióhoz kezd hasonlítani. Megfakultak a nappalok színei, kevésbé tudtam magam átadni a szép pillanatoknak és kezdtem egykedvű, amolyan „minden mindegy” hangulatba kerülni. Legszívesebben az ágyból sem keltem volna ki, mégis muszáj volt, hiszen a babák kora reggel (értsd: legkésőbb hat óra) kipihenten, jókedvűen ébredtek. 

Általában együttérzést kaptam válaszul, de időnként beleszaladtam olyan mondatokba, mint:

„Ez legyen a legnagyobb problémád! Van két szép gyereked!”

„Annak örülj, hogy egészségesek a gyerekeid! Én ismerek olyat, akinek korábban születtek, és ez meg ez történt."

„Élvezd ki ezeket az éveket, sosem jönnek vissza.”

„A pozitív dolgokra figyelj inkább, hogy milyen aranyosak!”

„Addig örülj, amíg ilyen kicsik! Később még nehezebb lesz! Vissza fogod még sírni ezt az időszakot!”

És különféle variációi ennek a témának. A legtöbbnek az volt az üzenete, hogy ennél sokkal rosszabb is lehetne (vagy konkrétan lesz majd), nekem pedig sokkal hálásabbnak, boldogabbnak és pozitívabbnak kellene lennem. Tudom, a jó szándék szülte ezeket a mondatokat. Mégis, rosszabbul éreztem magam utána.

Minden egyes alkalommal egy kissé elszégyelltem magam. Egy „kis” nemalvás? Ugyan már! Hiszen tudom, hogy sokan (gyermekre jelenleg reménytelenül vágyakozó nők) a fele királyságukat, sőt az egészet odaadnák, ha lenne kihez kelni éjszakánként tízszer. És egy beteg baba szüleinek is valószínűleg az éjszakai ébredés a legkisebb problémájuk… Ja és jelenleg egy világjárvány pusztít az egész bolygón. Igen, tudom. Én is tudom. Ritkán múlik el úgy az este, hogy lefekvés után hálát ne adnék azért, amim van. Mindazonáltal a kialvatlanságom nem lett kevésbé kínzó, hacsak azért nem, mert a szégyen érzése mardosóbb volt… Nem, nem tudtam kiélvezni. No nem azt, hogy babáim vannak, hanem az ólmos-álmos, zsibbadt nappalokat és a megszakított alvásokat.

Egyébként hány bulimiás gyógyult meg attól, hogy Etiópiában éheznek a gyerekek?

Gyanítom, egy sem.

Attól, hogy tudjuk, másoknak nehezebb, nekünk nem lesz automatikusan könnyebb. Ez nem átkeretezés! Hiszen ilyen esetekben pontosan tudjuk, hogy nem a világ legnagyobb problémájával küzdünk. Tisztában vagyunk vele, hogy sok embertársunk sokkalta nehezebb helyzetben van. Erre emlékeztetni egyrészt felesleges, másrészt árthat. Nem lehet és nem is kell mindig minden helyzetben "pozitívnak" maradni!. Attól ugyanis, hogyha a nehézségeket tagadjuk, a nehéz érzéseket távol akarjuk tartani magunktól, mérgezővé válhat az alapvetően hasznos optimista, pozitív attitűd. Mind önmagunknak, mind pedig a környezetünknek árthatunk. Én nem ezt szeretném tanítani a gyermekeimnek. Hanem azt, hogy érezzenek aktuálisan bármit, az érvényes és van létjogosultsága. 

Tudom, hogy most tényleg nagyon jó nekem. Mégsem kezdtem úgy soha egyetlen esti imádságot, hogy „Uram, köszönöm a kialvatlanságot, mert van kikhez felkelnem…”. Hanem akkor már inkább úgy folytattam a hála után, hogy „… és kérlek adj erőt, hogy szeretetteli és nyitott szívű édesanyja lehessek a babáimnak, akkor is ha kimerült vagyok!”

Azt hiszem, kialvatlan szülőként erre van szükségünk. Együttérzésre, bátorításra és a hitre, hogy egyszer majd elmúlik. Minden mást magunktól is tudunk.