"Ugyan már! Nekem két gyerek, építkezés és három műszak és nulla segítség mellett időm sem volt ilyesmire!"

"Na tessék, egy újabb first world problem!  Úri huncutság! Jó dolgukban már azt se tudják, mit csináljanak!"

"Hát nem tudom... ÉN nagyon boldog voltam mindhárom gyermekem születésekor. Komolyan, minek az ilyennek gyerek?!"

Ezeket a mondatokat egy szülés utáni depresszióval foglalkozó cikk kommentszekciójában olvastam nemrég. A hozzászólások jól tükrözik, mennyire hajlamos a társadalom stigmatizálni vagy éppen bagatellizálni a posztpartum depresszióban szenvedő anyák problémáit, illetve bármilyen nehézséget, amellyel az édesanyák szembenéznek a babás-kisgyermekes időszakban.

Ebben a posztban a depresszióhoz sok tekintetben hasonló jelenségről lesz szó: az anyai kiégésről. Sokan a depresszió előfutárának, vagy akár azzal ekvivalensnek tartják a kiégést, azonban fontos tudnunk, hogy míg a depresszió mentális zavar, melynek diagnosztizálása pszichiáteri kompetencia, addig a kiégés egy olyan tünetegyüttes, melynek vezető oka a hosszan tartó, krónikus, az erőforrásainkat meghaladó distressz. 

A társdalmi megítélése mindkét jelenségnek meglehetősen vegyes: úgy tűnhet, hogy mind a posztpartum depresszió, mind pedig a "szimpla" anyai kiégés olyasmi, amiben "egy jó anya" nem szenved. Az témát körüllengő társadalmi mítoszokból úgy látszik, az anyaságról csakis szuperlatívuszokban szabad beszélni. Farasztónak megterhelőnek megélni esetleg titokban, de akkor is mosolyogva illik, s azonnal hozzá kell tenni, hogy "természetesen imádom a gyereke(i)met!". Segítséget kérni luxusnak számít (sajnos anyagilag sem engedheti meg magának a legtöbb magyar család), de nem is igazán ildomos. Hiszen az anya "úgyis csak otthon van", igazán belefér az idejébe az úgynevezett láthatatatlan munka, azaz a házimunka és a gyermekneveléssel kapcsolatos teendők sora, nem igaz?

A rossz anyák égnek ki? 

Az elérhető vizsgálatokból és szakirodalomból úgy tűnik, hogy épp ellenkezőleg: azok az anyák hajlamosabbak a kiégésre, akik igyekeznek a maximumot nyújtani, akár erejükön felül teljesíteni. Gyakran hosszú éveken át. Gyakran felnőtt társaság nélkül, egy vagy több babával/kisgyerekkel, az ő igényeiket igyekezve maximálisan kiszolgálni. Gyakran kávészünet, dedikált ebédidő, szabadság és kikapcsolódás nélkül. Az anyák (és az apák is sokszor) fokozott érzelmi megterhelésnek vannak kitéve, nagy a felelősségük és legtöbbször kevés visszajelzést kapnak. A "jó anya" mítosza pedig rózsaszín vattacukorként lep be mindent, és könnyen lehet bűntudata annak az anyának, aki - a társadalmi üzenettel ellentétben - nem tudja élvezni anyasága minden percét... És bár van igazság abban, hogy ezek az évek - visszatekintve! - gyorsan elrepülnek, a napok sokszor tűnhetnek végeláthatlanul hosszúnak, monotonnak és kilátástalannak. 
Fontos hajlamosító tényező továbbá, ha nem reális, hanem idealisztikus elképzeléseink vannak az anyaszerepről. Ez több forrásból fakadhat (észlelt vagy valós társadalmi elvárások, a közösségi média befolyása), ám a legfontosabb faktor, hogy mit hozunk magunkkal a származási családunkból. Ha nem volt elérhető mintánk, vagy éppen nagyon nem azt akarjuk követni, amit otthon látunk, akkor könnyebben lehetnek irreális és teljesíthetetlen elvárásaink önmagunk felé. 

Az anyai kiégés tünetei

Kiégni - akár anyaként, akár bármilyen más szerepkörben - nem egyik pillanatról a másikra szoktunk. Legtöbbször ez a folyamat, egy lejtő, melynek sokszor csak a legalja felé közelítve vesszük észre (vagy veszi észre a környezetünk), hogy valami baj van. Már ha észrevesszük egyáltalán. A szindróma észlelését nagymértékben megnehezíti. hogy a témának nagyon erős a tabu jellege. Valahogy természetes, hogy az anyák fáradtak, kimerültek, mindent a családjuknak rendelnek alá, és nagyon vékony a határvonal a kimerültség és a kiégés között! 

Vezető tünetek lehetnek:

• ha gyakran érezzük, hogy a korábban rutinnak számító feladataink túlnőnek rajtunk, nem vagy alig tudunk megbirkózni velük
• naponta többször, heteken sokszor érezzük azt, hogy mindenből és mindenkiből elegünk van, csakis arra vágyunk, hogy mindenki hagyjon végre békén
• érzelmileg eltávolodunk a szeretteinktől, megterhelőnek érezzük a velük töltött időt
• ha adódik is szabadidőnk, nem igazán tudunk mit kezdeni vele, kiüresedettnek érezzük magunkat
• a depresszióhoz hasonló tünetek, tehát borúlátó, kilátástalan gondolataink vannak, reggelente nehezen kelünk fel (és nem csupán a gyakran társuló kialvatlanság miatt), jelentősen megnövekedett vagy csökkent az étvágyunk, monotonnak és elkeserítőnek éljük meg a mindennapokat
• agresszív gondolatok és késztetések (önmagunk vagy a gyermekeink irányába)
• különféle pótcselekvésekhez folyamodunk: nassolás, végeláthatlatan okostelefonozás, bármilyen feszültséglevezető rossz szokás, esetleg szerhasználat

Amennyiben ez utóbbi hármat észleljük magunkon, akkor fontos, hogy mihamarabb keressünk fel egy szakembert, mert ezek akár a depresszió vagy más zavar tünetei is lehetnek!

Ami biztosan nem segít

Nem megoldás, ha homokba dugjuk a fejünket vagy összeszorítjuk a fogunkat, hogy majd elmúlik. Igaz ugyan, hogy egyszer tényleg elmúlik ez a megterhelő időszak, ám nagyon nem mindegy, mit élünk át közben, s hogyan jövünk ki belőle! Nem segít az sem, ha ostorozzuk magunkat, ha olyan mondatokat mantrázunk, hogy "mások is bírják, nekem is kéne!" "mi lehet a baj velem? Biztosan rémes anya vagyok!" és hasonló önbántalmazó gondolatok.
Nagyon mérgező lehet, ha a környezetünkből olyan üzenetek érkeznek, hogy "örülj, hogy legalább van családod és van kiről gondoskodnod", "inkább hálásnak kellene lenned a gyermekeidért", "sok meddő és gyermekre vágyó nő cserélne veled", "hamar elrepülnek ezek az évek, élvezd ki minden percét!" stb. Ez az úgynevezett toxikus pozitivitás jelensége, mely elmondhatatlanul romboló hatású, és legtöbbször még rosszabbul érezzük magunkat tőle. 

Arról, hogy mit tehetünk, ha a kiégés tüneteit észleljük magunkon, egy következő bejegyzésben lesz szó.