Pár hetesek voltak az ikreim, amikor egy anyatársammal váltottunk szót (hasonló korú gyermek édesanyja), és megemlítettem neki, milyen nehéz ez az anyaság, úgy szeretném jól csinálni, de tele vagyok kérdésekkel, és időnként el is bizonytalanodom, vajon tényleg jól csinálom-e? Mire ő felvonta a szemöldökét és kibökte: egyetemet végeztél, mégis bizonytalan vagy? Mire én kissé szégyenkezve vallottam meg, hogy igen... Több diplomám is van, egyiket se magabiztosságból szereztem. Erre ő csak megcsóválta a fejét, hogy mire volt akkor jó a pszichológia szak?! Nem tudtam akkor válaszolni, de ma már csak azt mondanám, pszichológus oklevelet kaptam a kezembe, nem a bölcsek kövét. És még azt is hozzátenném, szerintem teljesen normális, sőt egészséges, ha kérdéseim vannak. Az lenne a baj, ha nem lennének...

Amikor megtudjuk, hogy gyermeket várunk (sőt, akár már előtte is), elkezdenek körvonalazódni az elképzeléseink arról, mi hogyan szeretnénk majd nevelni őt. Esetleg elolvasunk egy-két könyvet, és átgondoljuk, mi hogyan nevelkedtünk, s azok közül az irányelvek közül mit szeretnénk továbbadni, s melyek helyett próbálnánk ki inkább valami mást. Ám vértezzük fel magunkat bármennyire is a várandósság hónapjai alatt, amikor kezünkbe fogjuk az apró törékeny, mégis lenyűgözően erős és életrevaló babánkat, elönthet minket a bizonytalanság. Kezdő anyaként (s még később is) a legtöbben tele vagyunk kérdésekkel. Ezek abból fakadnak, hogy szeretnénk jól csinálni, a legjobbat nyújtani a babánk számára. Na de ki tudja,hogy mi a legjobb? Mit is írt az a könyv? De várjunk, egy másik cikkben meg teljesen mást olvastunk… Aztán erre is rátromfol valaki, "nehogy már könyvből nevelj!", meg "hallgass az ösztöneidre, te tudod, mi neki a legjobb", ami önmagában csodálatos lenne, ha nem fedné el őket a sok kívülről és bizony önmagunkból is érkező zaj, sokféle hang.

Mindannyian bizonytalanok vagyunk az anyaszerepben kisebb-nagyobb mértékben. Azt gondolom, legtöbbször azok is, akik harsogva hangoztatják ennek ellenkezőjét. Sokszor a „senki nem szóljon bele, majd én tudom, az én gyerekem” arroganciája mögött is ez húzódik. A beleszólás, a kritika, a kéretlen véleménynyilvánítás és legfőképpen az ítélkezés mögött pedig egészen biztosan! Mégis, a momshaming jelenségét szinte minden anya ismeri és (tegyük a kezünket a szívünkre), nem mindig csak áldozatként...

Az első időszak különösen nehéz, hiszen nem igazán érkezik még visszajelzés (a babánktól például), hogy jól csináljuk-e, amit csinálunk. A bizonytalanság közepette szükségünk lehet kapaszkodókra. Az elveink, elképzeléseink olyan fogódzókként szolgálhatnak, amelyek segítségével jó anyának érezhetjük magunkat. Ez mindenkinél más lehet: a hozzátáplálás (mikor kezdjük, mivel kezdjük, kaphat-e hozzáadott cukrot tartalmazót), nézhet-e a képernyőt, milyen játékokkal játszhat (csakis fa, vagy Montessori, vagy jöhetnek a villogó-zenélő, interaktív izék), anya rápillant-e az okostelefonjára a baba jelenlétében, vagy lenémítva hever a sarokban (a telefon, nem a gyerek) stb. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a legtöbb anya igyekszik a tőle telhető legjobbat tenni. Kevesen vannak, akik direkt ártani akarnának, és az egyébként is már a bántalmazás (és sokszor a patológia) témaköre. Az is biztos, hogy hibákat is követünk el mindannyian, szándékunk ellenére. És ez is teljesen rendben van így.

Ha az elképzeléseink mentén cselekszünk, akkor jó és kompetens anyának érezhetjük magunkat, ami elemi szükségletünk! Nehezen érinthet, ha mások kritikával illetik azt, amihez mi tartjuk magunkat. Hiszen mi köze hozzá?! Dühítő, ha valaki kéretlenül vélemenyt nyilvánít. És kevés iritálóbb dolog van, mint mint meghallgatni a "tutit", az észosztást. Ezúton is mély együttérzésemet szeretném kifejezni azoknak az anyáknak, akik ezt átélik (tehát nagyjából az összesnek).
De ha mindannyiunk közös osztályrésze a kiritikával illetettség élménye, akkor miért csináljuk mi anyák is, egymással? Miért húzzuk el látványosan a szánkat, küldünk lesújtó pillantásokat, teszünk félhangos megjegyzéseket személyesen? És az online térben miért vetkőzzük le maradék gátlásainkat is, és bántunk, ítélkezünk, leszólunk, kiosztunk kíméletlenül? És nem azokban az esetekben, amikor pl. valaki megüti a gyermekét (ami egyébként bűncselekmény), hanem mert az anyatársunk császárral szült, nyilvánosan szoptat vagy éppen tápszert ad, almalevet kínál (amiben, neadjisten, hozzáadott cukor van) vagy csak biorépát biobulátával, rajzfilmet enged nézni, interaktív játékot vesz... Miért sietünk kiosztani egymásnak a manapság sajnos oly divatos "szaranya" díjat? Talán azért, mert amíg másnak átadjuk és megtartjuk a hozzá járó beszédet, egy pillanatra elhalványul a kételyünk abban, hogy mi vajon elég jól csináljuk-e?
Sokszor azt is nehéz lehet átélni, ha valaki a mi meggyőződéseinkkel homlokegyenest ellentétesen neveli a gyermekét, s a gyermek mégis láthatóan kiegyensúlyozott, jól fejlődik. Hiszen akkor egy pillanatra megkérdőjeleződhetnek a mi döntéseink, a mi elveink és ezzel meginoghatnak a kapaszkodóink is. Akkor vajon mi jól csináljuk? Egyébként is szeretjük olyan emberekkel körülvenni magunkat, akik ugyanazt gondolják, mint mi.

Legtöbbször nem ismerjük az anyatársunk egész történetét. Egy-egy kiragadott pillanatot látunk, egy aktuális nehézséget, de arról szinte semmit, hogy hogyan éli a mindennapjait a gyerek(ei)vel. Arról pedig, hogy hogyan éli meg, még kevesebbet. Sosem tudhatjuk, a másikunk honnan jön, mit cipel a puttonyában, vele hogy bántak gyermekként, milyenek az életkörülményei és hogy érzi magát. Könnyű azt mondani, hogy "velem se bántak túl jól a szüleim, majd én másképp csinálom!". Megcselekedni annál nehezebb. A gyermekkori mintáink - ha nem dolgozzuk őket át - gyakran mint egy gumikötél, rántanak vissza minket, legyen mégoly erős is a szándék, hogy messzire távolodjunk tőlük. Legyünk hát megengedőbbek anyaként - önmagunkkal és anyatársainkkal is.

Számtalan módon lehetünk jó anyák. De az biztos, hogy az anyatársaink megszégyenítése, a fölöttük való ítélkezés nem tartozik közéjük.