"Bizonyos esetekben úgy tudja az orvos a gyógyítás leghatásosabb módját megközelíteni, ha távol marad." 

Kezdjük ezt a nem könnyű témát egy játékkal. Vajon kitől származik ez az idézet? 

A) Hippokratész ókori görög orvosnak tulajdonítja a hagyomány 
B) Ez a '60-as években útjára indult antipszichiátria mozgalom jelmondata
C) Dr. Bubó örökbecsű mondása
(A megoldás a poszt legvégén olvasható.)

Most pedig fordítsuk komolyra a szót!

A XX. századra egy új jelenség körvonalazódott az egészségi ellátó rendszerben, az úgynevezett medikalizáció. Ez voltaképpen az a folyamat, hogy az orvostudomány fejlődésével párhuzamosan azokat a problémákat, amelyet korábban az élet velejárójának tekintettünk, egyre inkább betegségként kezelünk. S ha betegség, akkor kezeljük is, vagyis az orvosok fognak kezelésbe venni minket. Az élet dolgai, mint például az életközepi válság vagy akár a menstruáció egyre inkább orvosi-egészségügyi kérdéssé redukálódnak.  A század harmadik harmadában felerősödött az a tendencia, hogy azok testi tünetek is az orvostudomány felségterülete alá tartoznak, amelyeket korábban nem is tartottak betegségnek.

Jó példa erre a menstruáció, amely a női lét természetes kísérője. A menstruáció körüli érzelmi és testi jelenségeket (összefoglaló néven a PMS-t) sok mindennek tekinti a ma társadalma: női túlzásnak és "hisztinek", a jelenség természetes velejárójának vagy rendellenességnek. Ettől függően más és más lesz a kezelés módja is. Manapság, ha a menstruáció szóba kerül, a figyelem leggyakrabban a ciklus orvosi és egészségügyi vonatkozásaira vetül.  A ciklussal járó esetleges fájdalmak csökkentésére jó esetben csak a görcsoldót adnak az orvosok, ám nem ritka, hogy nőgyógyászok hormonális fogamzásgátló szereket írnak fel a ciklus „rendezésére”. Ez pedig semmi más, mint tüneti kezelés (bár annak igen hatékony): a ciklus stabilizálódik, a nő minden hónap megfelelő napján vérzést tapasztal, és egyetlen szó sem esik arról többé, vajon mi áll az egész jelenségnek a hátterében?

Ha a panaszokat pusztán orvosi kérdésnek tekintjük, akkor először is, kapunk egy diagnózist, aztán egy annak megfelelő terápiát. Senki nem kezdi el firtatni, hogy vajon mi zajlik mindeközben bennünk, miért történik a testünkben az, ami történik, hogy hogyan érezzük magunkat. 

Joggal merül fel a kérdés: vajon hol húzódik a határ? Mikor érdemes valamit az élet természetes jelenségének tekinteni, s mikor kell valóban orvoshoz fordulni? Mikortól számít betegségnek egy tünet? Természetesen erre választ csak egy arra jogosult és arra kiképzett orvos adhat. Ám azt, hogy mi az, amivel felkeressük az orvost, már nagymértékben meghatározza az a társadalmi-kulturális miliő, amelyben élünk. Ezért tehát érdemes a jelenség pszichológia és szociális aspektusait is vizsgálni.

Te orvoshoz fordulsz, amikor különféle tüneteket tapasztalsz magadon? Igen? Nem? 

Mit gondolsz, az emberek hány százaléka teszi ezt meg?

A nemzetközi felmérések szerint azok közül, akik valamilyen tünetet tapasztalnak magukon, alig harminc százalék fordul orvoshoz. Egy, a '80-as években zajlott angliai vizsgálat figyelemre méltó eredményre jutott. Felnőtt nőket arra kértek, hogy hat héten át vezessenek egészségükkel kapcsolatos naplót, és pontosan jegyezzenek fel minden észlelt tünetet. A vizsgálat végeztével  csupán egy olyan nő volt, aki teljes panaszmentességről számolt be a másfél hónap alatt. Ennek tükrében elgondolkodhatunk a 30 százalékon még egyszer...

Mindezzel párhuzamosan az iránt is nagy lehet a kísértés, hogy az élet minden apró és nagyobb kellemetlenségére az orvostudománytól várjunk választ. Hiszen a modern orvoslás számos, korábban akár gyógyíthatatlannak vélt betegségre is megtalálta a megoldást, ami joggal erősíti a bizalmunkat. Másfelől, a medikalizáció egyik legsúlyosabb negatívuma a felelősség áthelyezése, önmagunk kivonódása saját folyamatainkból. A medikalizáció azt is magával vonja, hogy a kontrollt teljes mértékben átadjuk valaki másnak, és passzív szemlélői-elszenvedői leszünk saját betegségünknek és gyógyulásunknak.

Arról van szó tehát, hogy ne forduljunk orvoshoz? A legkevésbé sem! Az a harminc százalék aggasztóan kevés, hiszen minden panasz egy betegség tünete lehet, ezért tanácsos felkeresnünk a háziorvost, részt venni a különféle szűrővizsgálatokon, stb. Fontos viszont, hogy ezzel együtt maradjunk aktív alakítói saját sorsunknak, a tőlünk telhető eszközökkel segítsük elő saját gyógyulásunkat. Míg az orvos gyógyít, kezünkbe vehetjük annak irányítását, hogyan tudjuk mi magunk is kedvezően befolyásolni a gyógyulást vagy állapotunk stabilizálását.

Ennek a folyamatnak a fontos állomása lehet annak felfedezése, hogy a testi folyamataink talán nem teljesen függetlenek benső világunktól. A test és a "benne lakó" között szétválaszthatatlanul szoros a kapcsolat, és testünk időnként a tüneteinken keresztül üzenhet valami kiemelkedően fontosat a számunkra.

 (Az első bekezdésben feltett kérdésre a helyes válasz pedig a C.)