A médiában évek óta sok szó esik a bántalmazó kapcsolatokról. Néhány éve a #MaybeHeDoesntHitYouBut (magyarul így fordíthatnánk a legjobban: bár a tettlegességig nem fajul a dolog, mégis...) hashtaggel indult meg a bántalmazottak részéről, nemrégiben pedig a #metoo-kampány hívta fel a figyelmünket a bántalmazás egy-egy aspektusára. A magyar nyelv a szóhasználat szintjén is különbséget tesz bántás és bántalmazás között, és nem is szabad összemosni a kettőt. A legjobb szándékkal, a legnagyobb szeretettel is előfordulhat, hogy bántjuk egymást. Véletlenül, indulatból kicsúszik egy-egy emeltebb hangú mondat, pikírt megjegyzés, egy grimasz, egy dühös visszavágás - s máris bántottuk a másikat. Ám ha ez ritkán fordul elő, lehiggadva megbánjuk és törekszünk rá, hogy többé ne történjen meg, akkor ez jobbára a bántás kategóriába esik. Emberek vagyunk, nem viselkedünk mindig minden helyzetben tökéletesen kifogástalanul. Ám ha szeretjük a másikat, s motiváltak vagyunk arra, hogy örömet szerezzünk neki, s ne okozzunk fájdalmat, akkor ezek nem járnak maradandó sérülésekkel. 

A bántalmazás azonban valami egészen más. Például rendszeres, akkor is, ha a másik visszajelzi, hogy neki ez nem jó, fáj, bántó. Indok is mindig akad rá: a túl sok stressz, az "én csak jót akarok neked" mantrája, az okozott sérelmek bagatellizálása ("nem érted a viccet!"). Célja legfőképpen a másik feletti kontroll és hatalom gyakorlása. Bántalmazni sokféleképpen lehet, tettekkel, szavakkal, tüntető hallgatással, levegőnek nézéssel, kritikával, vádaskodással, lekicsinyléssel, s a sor még folytatható. A sistergő szavak is ugyanúgy fájnak, mint a fizikai erőszak. Az önértékelésen ejtett sebek lassabban gyógyulnak, mint a test hegei, és bár nem láthatóak, nem kell őket napszemüveggel, kendővel, hosszú ujjú pulóverrel takargatni, nyomuk sokáig, talán örökké megmarad.

 Az hiszem, egyetérthetünk abban, hogy egy bántalmazó kapcsolatra mindenképpen meg kell tanulni nemet mondani!

Úgy vettem észre, sokan  élnek a bántalmazó kapcsolat egy sajátos formájában, mégpedig úgy, önmagunkat bántalmazzák. Ha nem is tettekkel, önsértéssel, de szavakkal annál metszőbben. Sokan vannak, akik önmaguk becsmérlésével, tetteik, külsejük vagy viselkedésük szüntelen minősítésével bántják magukat minden nap, akár évtizedek óta. Akkor is, ha a lelkük mélyén érzik, hogy ez nagyon is romboló. Legszembetűnőbb válfaja az önbántalmazásnak az a nem hallható, de szinte állandóan zajló benső monológ, mely reflektál bármire, amit teszünk, ahogyan viselkedünk és soha semmi nem elég jó neki. 

Sokan a testüket bántalmazzák szavakkal, némán, a tükör előtt. Néha hangosan is... "Hogy lehetsz ennyire hájas?!?", "Undorító! Lóg a hasam és a combom tiszta narancsbőr...!" Néhányan még össze is csippentik az érintett területen a bőrt, hogy a cellulitisz még látványosabbá váljon, a zsírréteg még vastagabbnak tűnjön... S undorral-indulattal markolásszák testrészeiket, becsmérlő szóáradat kíséretében...  Nem ritkán karcsú, csinos nők is ezt teszik magukkal. Aztán van, aki egy testrészére koncentrál, s azt gyűlöli ádázul: az orr mérete, a fenék formája, a mellek, a kéz, a lábfej, a haj. Valójában bármelyik testrész válhat esküdt ellenséggé, még akkor is, ha a külső szemlélőnek cseppet sem feltűnő a vélt vagy valós hiba. Sokszor fáj a szívem, ha ilyesmiről számol be valaki...  Olyat is hallottam már, hogy valaki szó szerint levegőnek nézte a saját testét: évek óta direkt nem nézett tükörbe, "büntetésből, mert ilyen ronda". Van, aki dühös valamelyik szervére, amiért megbetegedett. S bár ez érthető reakció egy betegség esetén, mégsem a gyógyulás legjobb útja hosszú távon...

Sokan pedig nem a testüket bántalmazzák, hanem a "benne lakót", vagyis önmagukat. Fejükben ott duruzsol az életet megkeserítő, örök elégedetlen belső kritikus, akinek soha semmi nem elég, nem jó vagy nem elég jó. Ez a belső monológ olyannyira állandósulhat, hogy szinte már észre se vesszük, s hangosan is kimondjuk. Egyes szám első és második személyben is szólhat: "Jaj, de hülye vagyok" - mentegetőzünk, ha valamit elfelejtettünk, s "Hogy lehettél már megint ennyire hülye!" - toljuk le magunkat félhangosan, amikor egyedül maradunk. Sokszor bánunk úgy magunkkal, ahogy mástól már nem tűrnénk el (jobb esetben). S magunkkal mégis újra és újra megtesszük. Íme, a leggyakoribb indoklásai az önbecsmérlésnek:

- "De hát ha tényleg ilyennek látom...! Most hazudjak magamnak?"

- "Az önszeretet az nárcizmus, és én nem akarok nárcisztikus lenni."

- "Máskülönben hogyan nyújtsak jó teljesítményt? Ha nem csinálnám, akkor még inkább elkanászodnék, és még ennyire se sikerülnének a dolgaim!"

Fontos kiemelni, ezek nem klinikai esetek! Nem tettlegességig fajuló önsértésről, beszűkült tudatállapotban elkövetett autoagresszióról van most szó, hanem hétköznapi, normálisnak tekintett viselkedésről. 

Azt gondolom, önmagunk bántalmazása is épp olyan fájó lehet, mintha más bántana minket szavakkal. Attól, hogy hozzászoktunk már, hogy észre sem vesszük, és talán egész életünkben ezt csináltunk, el sem tudván képzelni mást – attól még sebeket üt rajtunk. Milyen érdekes, hogy akár tízezreket vagyunk hajlandóak fizetni egy motivációs tréner előadásáért, aki szuggesztíven ordítja a mikrofonba, hogy "Higgy magadban!", "belájkoljuk" a "Képes vagy rá..." kezdetű inspirálónak szánt idézeteket a közösségi médiában, de magunkhoz nincs egy jó szavunk sem sokszor. Pedig nem kerülne semmibe... 

Persze ez nem ilyen egyszerű. Önmagunk bántalmazása esetén nem működik a Hagyd abba! varázsszó, mint abban a vicces angol nyelvű videóban, melyből annyi mém született. Nem véletlenül működünk így, nem véletlenül bánunk ilyen rosszul magunkkal. Nem lehet egyetlen perc, egyetlen önsegítő könyv vagy egyetlen konzultáció alkalmával megváltoztatni. Mit tehetünk hát?  Hiszen ez nem egy kapcsolat, amelyből csak úgy ki lehetne szállni. (Bár talán semmilyen kapcsolatból sem lehet „csak úgy” kiszállni…) 

 Az önszeretet tanulható és fejleszthető. Meg tudunk tanulni jól bánni magunkkal, hosszútávú, teherbíró és harmonikus kapcsolatot kiépíteni önmagunkkal. 

 Sosem késő elkezdeni!